Ötven éve a színészi pályán

A Kecskeméti Katona József Színház évadzáró társulati ülésén Cseke Péter direktor köszöntötte a jubilánsokat. A Nemzeti Színházban – a kecskemétiek vendégjátéka alkalmával – Vidnyánszky Attila köszöntötte a színészházaspárt, a Katona József Színház örökös tagjait. Az Újvilág Passió kecskeméti főpróbája előtt beszélgettünk a 2013-as év Megyei Príma Díjasaival. Összeöltöztek – fehér felső és kalap –, mosolyuk és közvetlenségük nem szorult összehangolásra. „Feleségem mindenben a segítőm, nélküle nem léteznék” – vallotta meg Kiss Jenő. „A férjem az én bizonytalan, biztos támaszom” – kontrázott Erika.

– 70 és 50, ráadásul dupla jubileum. Hogy ünneplik?
R. E.: – Ez az 50 valójában 52. Mondhatni két éve ünnepeljük, hogy a színészi pályán vagyunk, de ez természetesen nem igaz. Az ünneplésünk azért került újra elő, mert szinte egyszerre van a születésnapunk, nekem májusban, Jenőnek júniusban. A pesti vendégjáték alatt köszöntöttek bennünket a Nemzetiben, ami nagyon megható volt.
K. J.: – A Most mindenki együtt című előadás előtt a színpadon köszöntött bennünket Cseke Péter és Vidnyányszky Attila, illetve a MASZK Országos Színészegyesület nevében Lampl Lajos. Egy szép emlékplakettet is kaptunk, a közönségtől pedig szűnni nem akaró vastapsot. Olyan volt, mintha a Darvas Ivánt és Tolnay Klárát ünnepelték volna.

– Ki hol kezdte a pályát?
R. E.: –  Jenő Veszprémben, én Miskolcon, ott is találkoztunk. Játszottam még Kaposváron, vendégszerepeltem Szegeden, a Csárdáskirálynőben. Jenő Veszprém, Miskolc, Kaposvár után került velem együtt Kecskemétre, de közben tagja volt a Radnóti Miklós Színháznak, dolgozott a József Attila Színházban, játszott Pécsett, Szegeden, Békéscsabán. Mondhatni nagy világjáró. Megtehette, mert én itthon voltam Kecskeméten a kisfiammal.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Réti Erika és Kiss Jenő
[/caption]

– Hogy találkoztak?
K. J.: – A miskolci teátrum kamaraszínházban, egy próba végén ült egy lány egy kasírozott fatörzsön, nekem szinte háttal. Megláttam, és azt mondtam: Ő lesz a feleségem!
R. E.: – Ez nem igaz!
K. J.: – Dehogynem. Ott rögtön beleszerettem. Azután igyekeztem mindig a közelében lenni. Előadás után, vagy ha tájelőadásra mentünk, a buszon mellé ültem, megosztottam vele az uzsonnámat. Így kezdődött. Aztán egyszer csak motorbiciklire ültünk, úgy mentünk Kaposvárra. Egy bőrönd és egy paplan volt a „vagyonunk”. Kaposváron az első színészszobánkban volt hidegcsap, ami akkor luxusnak számított. De fiatalok voltunk és boldogok.

– Ha újraélhetnék életük egy legszebb szakaszát, melyik kellene az?
K. J.: – A kaposvári tíz év. Vagy előtte Miskolc és az a gondtalanság, ahogy a fiatalok élhetnek.
R. E.: – Kaposváron, egy zenés darabban olyan nyílt színi tapsot kaptam, hogy sosem felejtem el. Átfutott rajtam: itt ül hatszáz ember és engem tapsolnak. Akkor ébredtem a tudatára, mekkora felelősség színpadon játszani, megnevettetni, megríkatni a közönséget. Hirtelen megéreztem a színész felelősségét. Talán akkor nőttem fel először.

– Milyen egy jó szerep?
K. J.: – A jó szerep eltünteti a sok rossz szerep árnyékát. Olyankor nagyon boldogok vagyunk, és örömmel megyünk be a színházba. Vannak persze kötelező penzumok, de azért minden öt vagy három évben egyszer felcsillan egy-egy igazán jó szerep. Erikának például a Roxane-ja meghatározta az életét tíz évre, vagy nekem Panfilovics szerepe Bulgakov Bíborszigetében. Erika esetében ide sorolhatom továbbá a Nem félünk a farkastól Martháját (ezt már itt Kecskeméten játszotta), illetve a III. Richárd Margit királynőjét és az Indul a bakterház Banyáját is.
R. E.: – Az nagyon ritka, amikor a színész és a szerep találkozik, azt külön meg kell köszönni a sorsnak, olyan szinte csak egy igazi van, mint a szerelemből.

– Gyűjtenek színházi relikviákat?
R. E.: – Korábban szokásom volt, hogy amikor utoljára játszottunk egy darabot, eltettem emlékbe valami szerepkelléket: virágot, hajcsatot, ékszert. Újabban elfeledkezem róla.

– Maradandó kritika?
R. E.: – Kaposváron Szőke István rendezte azt a Cyranót, amiben Roxánt játszottam. Emlékszem, toltam a kisfiamat a babakocsiban, közben olvastam a darab kritikáját. Leskó László írta, hogy nem vastapsot, hanem aranytapsot érdemlek. Erre a mondta máig emlékszem.

– Hogy szolgál az egészségük?
K. J.: – Köszönöm, a januárban műtött szemem meggyógyult.
R. E.: – Sok minden összejött nekünk az utóbbi hónapokban. Izgultunk a kisunoka érkezésekor, aztán Jenő volt beteg, a színházban is volt feladatunk bőséggel. Nyáron is lesz jelenésünk a kecskeméti Udvarszínházban játsszunk a Párcserében, Cseke Péter rendezésében.
K. J.: – Nagyon merész téma a Párcsere. De ezt a poént nem lőjük le.
Erika és Jenő Karácsony környékén várták „legfrissebb” kisunokájukat, aki szerencsésen megérkezett. A most öthónapos lányka kéthetente érkezik a nagyszülőkhöz, ami számukra igazi ünnep.