Stadler beperelné az államot

Stadler azt mondja, az ingatlan azé a cégé, melynek elődjénél a 8 általános elvégzése után juhászként dolgozott. Most szívességi lakáshasználó itt. Lakrészéhez egy kis irodahelyiség tartozik, benne egy szék és egy asztal, az asztalon papírok, telefon, kolbász, meg kenyér. Egy üveg bontatlan pezsgő az ablakpárkányon hűl. Az irodából két helyiség nyílik, egy hálószoba és egy tárgyaló. Hálójába senkit se enged be. Elmondása szerint elég puritán: két ágy, egy szekrény, és most már egy tévé is van benne. A tárgyalóban hosszú asztal nyúlik végig az ablak alatt, egyik végén egy stósz Stadler-könyv, másik végén gondosan elrendezett újságok, és egy halom gyógyszer.

– Ez itt a reggelije?
– Úgy van. Reggeli, ebéd, vacsora. Az egészségem gajra ment bent. Amilyen egészséges pali voltam, soha életemben nem ettem gyógyszert...

–  Egy hete szabadult. Talált már azóta jó könyvelőt?
– Nem is kerestem. Egyébként mindig a legjobb könyvelőim voltak.

– Önt háromszor ítélték el gazdasági bűncselekmények miatt. Először 2003-ban, a hírhedt Utolsó vacsorás ügyért, pontosabban különösen nagy kárt okozó, folytatólagosan elkövetett csalás, adócsalás, magánokirat-hamisítás és a számviteli fegyelem megsértése miatt.
– Hát az végül nem Utolsó vacsora lett, a végén kiderült, a legfölsőbb bíróságon teljesen fölmentettek a képekből.

– Mégis elítélték. A megismételt eljárásban a Legfelsőbb Bíróságon négy és fél évet kapott.
– Jó, de először 12-őt kértek és kaptam 9-et, aztán abból lett négy és fél. A bíró úr azt mondta fönt a legfölsőn, hogy „legszívesebben felmenteném, de maga meg tudja rengetni a költségvetést”. Akkor olyan nagyban dolgoztunk.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Stadler József
[/caption]

– Valakinek rálépett a tyúkszemére, hogy lassan 20 éve hazajár a bíróságra?
– Hát...

– Úgy tűnik, Stadler József akármit csinál, balhé lesz belőle, vagy...
– Szó szerint. Úgy látszik, hogy engem a hülyék közé vesznek.

– Nem akartam lehülyézni.
– De nem baj. Tökéletesen az az igazság, hogy aki tud kereskedni, annak nem kell azon törnie a fejét, hogy hogy'' lopjon. Ezeket a cégeket is azért kellett csinálni – és akkor az egyik eladta a másiknak az árut –, mert amikor már látták, hogy egy kicsit beindult, akkor mindig le akarták foglalni, meg minden.

– Ezt ön nem hagyhatta.
– Minden törvényszerű volt. Nem volt az, hogy az előtte való cég már lehúzta az áfát, nem. Azt tudni kell, hogy én áfát soha nem kaptam vissza az államtól. Fénykoromban is már azzal csinálták ki a Stadler Kft.-t, hogy ugye én exportra szállítottam, annak volt áfa vonzata, exporttámogatás, fogyasztási adó... Ez sokszor kitette a 60-70 százalékát és amikor az áru kiszállításra került, a törvény szerint visszajárt volna annak a cégnek, amelyik exportálta az árut. Ilyen volt a Stadler Kft., de ezeket „abszurdum” nem kaptuk vissza és ez döntötte be a céget, mert akkora nyereséget azért nem lehetett produkálni, hogy elbírja ezt is. Ezek több milliárdra rúgtak a rengetek kiszállításon keresztül. Nem kaptam vissza a jogos pénzeimet.

– Nem gondolt még arra, hogy beperli az államot a pénzéért?
– Benne van, hogy be lesz perelve. Nagy valószínűséggel. Mert én nem szolgáltam rá – úgy érzem – arra, amit kapok.

– Meggyőződése, hogy háromszor ártatlanul ítélték el? 2011-ben folytatólagosan elkövetett csalás kísérlete és más bűncselekmények, aztán 2014-ben egyebek mellett csődbűncselekmény miatt. Van ilyen?
– Hát itt is mit csináltam? Nem kaptam vissza a pénzt. Nem is értem. Amikor először elítéltek, Bács-Kiskun megyében én voltam a legnagyobb adófizető. Milliárd fölött adóztam. Amikor bevittük a mérleget az APEH-hoz, szaladt utánunk a hölgy, hogy Stadler úr, várjanak, elírtak valamit, ez nagyon sok. Mondtam: nem, drága, az annyi. Odahívott mindenkit utána, hogy jöjjenek, mert ilyet még nem láttak. Sose fogom elfelejteni. Olyan büszke voltam. Mondtam is a könyvelőnek, hogy látod milyen jó, hogy ami eredmény volt, azt az utolsó forintig bevallottuk, nem taktikáztunk.

– Ma újra jelenése van a bíróságon. Ez is hasonló történet. Idézek a vádiratból: 2007-2010-ben az érdekeltségébe tartozó gazdasági társaságok nevében – főként ruhaneműk kereskedelméről szóló – valótlan tartalmú számlákat bocsátott ki és fogadott be. A hamis okmányok felhasználásával általános forgalmi adót kísérelt meg visszaigényelni, illetve a társaságok adófizetési kötelezettségét csökkentette. A vád szerint a különös visszaeső vádlott az áfa és a társasági adó adónemekben a fenti időszakban 419,4 millió forint vagyoni hátrányt okozott az államnak. Az ügyész börtönbüntetést kér.
– Ez mind valós volt, valótlan nem lehetett. Gyönyörűen nyomon követhető, hogy melyik cég adta el melyiknek. Nem a számlát, a ruhát. Én soha nem vettem senkitől egy számlát se.

– Ön magánszemélyként is törzsvendég a legnagyobb adótartozókat tartalmazó NAV-listán.
– De hogy lehetne énnekem tartozásom? Az történt, hogy valami piti dologgal, amit meg se csináltam, 600 millióra büntettek. Nem a céget, engem. Amikor kijött a levél, csak mosolyogtam. Hát nem nevetséges ez? Nem a kitolásra megy?

– Stadler úr 65 éves, többször elítélték, egy irodahelyiségben lakik. Ha igaza van, ha ártatlanul ítélték el, és tényleg „kitolásra megy”, akkor vajon ki lát önben még ma is ekkora veszélyt, hogy újra és újra perbe fogják?
– Én előtte se voltam veszélyes. Egyébként volt időm bőven gondolkodni. Valóban csináltam nagyon sok embernek olyan dolgokat, amivel úgy érezhették, hogy ez a marha kiszúr velünk. Ők ott voltak a hatalom közelében. Amikor megindult a privatizáció, sok üzem, gyár, tőkehiányos lett. Ha éntőlem kértek 100 vagy 200 millió forintot – az abban az időben óriási pénz volt –, akkor átutaltam, vagy készpénzben elvittem nekik.

– Sporttáskákban?
– Sporttáskákban. Az elfekvő áruikat felvásároltam, kivittem például az orosz piacra. Pár évig én tartottam életben sok gyárat a megrendeléseimmel, így azokat egy darabig nem lehetett olcsón privatizálni.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Bízik az alapítványának utalt egy százalékokban a volt vállalkozó
[/caption]

– Gondolkodott már azon, hogy mennyi pénz fordult meg a kezei közt?
– Nem. Volt olyan nap, hogy több száz millió. Száz millió alatt nem nagyon mentünk a bankba, mert hozták a pénzt az oroszok. Még azért is kaptam, hogy például kápén hozták a pénzt az áruért, mert először nem bíztam meg senkiben, nem mertem csak készpénzben.

– Számla ellenében, gondolom.
– Úgy.

– Itt van még egy stósz a legutóbbi, ötödik könyvéből asztalon. Eladók?
– Persze.

– Tervez újabb könyvet kiadni?
– Hát ha lesz egy kis pénzem, megcsináltatom azért.

– Nincsenek elásott milliói?
– Nincsenek millióim. Amikor kaptam a 9 évet, a könyvelés mondta, hogy ezt úgy szokták csinálni, hogy átteszik a vagyont másik cégbe. Hát mondom, mit gondoltok? Ha elveszik a céget és felszámolják, akkor én üres céget nem fogok odaadni. Leégne a bőr a képemről, hogy eltüntettem a vagyont. Ha ezt érdemlem, akkor vigyenek mindent.

– Vittek is?
– Vittek.

– Nyugdíjat kap? Miből él?
– Kapok. Keveset. Abból is tiltanak. Majd a kapcsolataimból meg a tudásomból próbálok megélni. Van a Stadler Alapítvány, majd ha lesznek az egy százalékok, biztos lesznek olyan kedves emberek, akik majd nekem ajánlják föl.

– Adó egy százalékokból akarja újrakezdeni? Azért az több szempontból is érdekes lenne.
– Hát hogyne. Amúgy az alapítványt anno azért csináltam, mert foci-utánpótlást akartam.

– Abban már egy kicsit beelőzték.
– Na jó, hát én nekik a cipőjüket se vihetem. Bár ezt maguk jobban tudják, tévét se nagyon tudtam bent nézni.

– Focit se?
– Egy olyan palié volt a tévé, aki tudta, hogy szeretem a focit, és ha volt meccs, a rosszindulat mindjárt kisugárzott belőle, és elkapcsolt.

– Az akasztói Stadler-stadiont megnézte mióta kint van?
– Voltam arra, persze, de be nem tudtam menni. Nagyon rossz látni, hogy pusztul, az embernek csak a szíve fáj, hogy ezt érdemöltem. A koromat megelőztem, a stadionokat most sorra építik. Ezek szerint nem is csináltam én olyan rosszat.

– Van amit azért másként csinálna?
– Nem tudnám másként. Ha másként csinálnám, megérdemelném, hogy üljek.

[caption id="" align="alignright" width="300"] Stadler József ötödik könyvével
[/caption]

A Stadler-sztori

Stadler József 1951-ben született egy Akasztó környéki tanyán. Már egészen fiatalon üzletelni kezdett, birkabőröket vásárolt fel a tanyákról, azokat adta el. Az első nagy üzlet akkor jött, amikor 1991-ben megtudta, hogy a hiány miatt központilag megemelik majd a sörösüvegek betétjének árát. Felvásárlásba fogott, ezzel ráadásul tovább szítva a hiányt, míg végül az addig 2 forintos betétet felemelték 6 forintra. „Csak az üvegeken tisztán hatvanmilliót kerestem” – emlékezett vissza később interjúkötetben. Hamarosan betört az orosz piacra is. „Kilencvenháromban nyolcvanezer vagon árut szállítottam hozzájuk, elsősorban élelmiszert. Magyarország összes bent ragadt, eladhatatlannak vélt készletét kitakarítottam” – beszélt erről az interjúkötetben.
Stadler Józsefé volt az első Bács-Kiskun megyei NBI-es focicsapat, a Stadler FC. A csapat mérkőzéseinek a Stadler által építtetett, sokáig az ország legmodernebb stadionjaként számon tartott akasztói Stadler-stadion adott otthont.
1994-ben Stadlert elrabolta pár csecsen, 100 millió forintot követeltek érte. Elmondása szerint az emberrablók sokáig kínozták, végül az asszony – mivel épp kifogytak a készpénzből – egy pécsi bankból vette fel a százmilliót, azzal fizetett. Utólag két emberrablót elkaptak a rendőrök, de a pénznek csak a fele lett meg.
Az első nagy botrányt az okozta, hogy az akasztói vállalkozó állítólag visszaigényelte az áfát Leonardo Az utolsó vacsora című képe után is (ami már csak azért is lehetetlen, mert az freskó). Stadler József ezt mindvégig tagadta, évekkel később így magyarázta a történteket: „Van egy Leonardo keresztnevű ukrán festő, ennek is megvettük egy képét. Eredeti orosz címe az Utolsó táncmulatság volt, a certifikáció is orosz nyelven volt hozzá, rosszul fordították le a címet. Pláne, hogy Leonardo nevű a festő, a kettőt összemosták, a sajtó felkapta, és az lett belőle, hogy megvettem Leonardo da Vinci freskóját.”