Sikeres műtéten van túl Kiss Jenő kecskeméti színművész

– Miért nem látja önt mostanában a közönség a színpadon?

– Május 26-án operáltak gerinccsatorna szűkülettel. A műtét maga két vágás volt és utána valóban eltűnt a lábaimban lévő restség és a fájdalom. Megmaradt viszont a medencémben lévő probléma, ami miatt nem tudok egyelőre stabilan állni és gyógytornára van szükség. Ez viszont nem sima gyógytorna lesz, hanem személyre szóló kezelés kell, amit egy Budakeszin található rehabilitációs központban kapok majd meg. A varratszedés és a sebészi zárójelentés után ide fogok beköltözni egy időre.

– Hogyan telik a lábadozás?

– Azt hiszem, én rossz beteg vagyok, nagyon nehezen viselem a szabad mozgás hiányát. Régebben nagyon szerettem biciklizni is, de egy idő után gyakran elestem. Mindig az útpadkáról próbáltam felszállni a kerékpárra, mert úgy könnyebb volt, de féltem, hogy eldőlök. Gábor Miklós egy „tudós” színész, aki mellesleg remekül ír, a naplójában lejegyezte, hogy milyen megpróbáltatásokon ment át miután elesett a jégen, és megrepedt a csont a lábában. A gipszeléstől begyulladtak az erek és három hónapig feküdt a kórházban, úgyhogy ezt az időt arra használta fel, hogy írt, és okos embereket hívott be magához beszélgetőpartnernek. Azt hiszem, hogy ha egy színész nem csinálhatja azt, amit szeret, akkor elsatnyul és a betegségét is nehezebben viseli. Megjelennek benne a kételyek, hogy vajon ez már örökre így marad, és még más nyomasztó kérdések.

– Hiányzik a színpad?

– Az utóbbi időben folyamatosan olyan szerepeket kaptam, amelyekben beteget játszottam. Így volt ez már tavaly is a Száll a kakukk fészkére esetében, de idén a Revizorban is kerekesszékben voltam a színpadon. Ez utóbbiban például egy német orvost játszom, aki úgy doktorál az orosz faluban, hogy egyáltalán nem beszéli a nyelvet. Ezt a szerepet most Sirkó László kollégám vette át tőlem, de remélem, hogy a szeptemberi új évadra már gyógyultan térhetek vissza! Ugyan az új évad szereposztását még nem ismerem, de nagyon kíváncsian várom és remélem, hogy nem lesz benne beteg ember, vagy ha igen, akkor azt nem én játszom!

Nagyon szeretném a gyógyulást, és ha lesz még egy operáció, azt is vállalom, csak jelen tudjak lenni teljes értékűen a színpadon. A színész színpad nélkül olyan, mint a vőlegény kard nélkül.

– Mindig is színész akart lenni?

– Egy Pécs melletti faluban, Görcsönyben születtem és első osztályos koromban előadtuk az Egyszer egy királyfit. Görcsönyben áll a csodálatos, piros téglás, bástyás Benyovszky-kastély, aminek a báltermét egy kis színpaddal szépen helyreállították. Engem a nagyszüleim neveltek, mert a szüleim Pesten dolgoztak akkoriban, és nagymamám egy fehér lepedőt tekert a nyakam köré palástnak, papírból pedig koronát vágott ki hozzá. Ez volt az első főszerepem és nagyon jól éreztem magam.

Azt hiszem ez a lényeg, hogy az ember élvezze a figyelmet.

Nem féltem, de a későbbiekben, és még most is, sokszor kérem a jó Isten segítségét. A színpadra lépés előtti állapotról Erika is tudna beszélni. Ahogy a színészek mondani szokták; enélkül a drukk nélkül a színészet csak kutyakomédia. Aztán eltelt száz év és az Yvonne, Burgundi hercegnőben mint Ignácz király, hasonló koronával és palásttal lehetett látni. Középiskolás koromban már a Sztaniszlavszkij Művészeti Stúdióba jártam Pesten, Tahi Tóth Lászlóval, Szegedi Erikával, Meszléry Judittal, Vadja Lacival. Aztán a filmgyárban világosító-segédmunkásként dolgoztam, a stúdió emeletén lévő „szeneseket” kellett ki-be kapcsolgatnom. Onnan fentről néztem a nagy színészeket, például Az aranyember forgatásán Gertler Viktor rendező és Greguss Zoltán színművész kemény összecsapását. A szünetben pedig a stúdió bejáratnál álló, szorgalmasan memorizáló Bárány Frigyest, aki mint Kacsuka főhadnagy hódította meg a hölgytársadalmat.

Akkor értettem meg igazán, hogy ez a gyönyörű szakma mekkora jelenlétet és energiát igényel.

Még stúdiós koromban dr. Németh Antal – a Nemzeti Színház legendás igazgatója – Veszprémben rendezte az Othellot, és megkaptam a hírnök szerepét, de felnőttként is játszottam később ott. Egy alkalommal a Fizikusokban én játszottam Einsteint, és a helyi lap újságírónője úgy fogalmazott nyomtatásban, hogy Kiss Jenő imádni való Einsteinje. Másnap, amikor bementem a színházba egy kollégám – aki szintén vendégszereplő volt a darabban – félreérthetetlen hangon egy „Jót írtak rólad!”-al köszöntött. Akkor megéreztem, hogy veszélyes is lehet a színpadi siker (nevet). De komolyra fordítva a szót, ehhez a hivatáshoz alázat kell, nem lehet megsértődni vagy nyafogni, és bírni kell a kritikát.

– Sokat változott a szakma ennyi idő alatt?

– Mi éppen az aranykorszakban éltünk Kaposvárott kilenc évig. Babarczy László volt az főrendező, Zsámbéki Gábor az igazgató, és számtalan olyan művész játszott még ott, akik azóta Kossuth-díjasok lettek. Én úgy látom, hogy 1960-ig volt a színészeknek rangja, 1945 előtt még méltósága is, de ez mára már elveszett. Egy kalap alá van véve a szakma azokkal az emberekkel, akik mindenféle alkalmasság nélkül tűnnek fel ezekben a rettenetes televíziós sorozatokban.

Ma már mindent gyorsan akarnak megcsinálni, rohanás van és ez a minőség rovására megy.

– Járnak önhöz látogatók?

– A kollégák közül Hegedűs Zoli és Sirkó Laci gyakran felhívnak, de nemrég a kórházban is akadt egy kedves érdeklődőm. Az egyik ápolónő elmondta, hogy az édesanyjának én vagyok a kedvenc színésze, és akárhányszor a hölgy megnéz egy darabot, az anyukája mindig érdeklődik, hogy játszottam-e benne és ha nem, akkor picit neheztel. Jut eszembe! Amikor a gyomrom miatt kórházba kerültem, egy hatágyas kórterembe toltak be, oxigénpalackos betegek közé. Egy fiatal orvos vizsgált meg és egyszer csak felkiáltott, hogy Szomszédok! Kiderült, hogy ő és a kollégája is a Szomszédok rajongói klub tagjai és felismert, mint egykori szereplőt (Bakonyi elvtárs). Azt hiszem ez a mi legnagyobb jutalmunk, hogy generációk nőttek fel rajtunk, így sokak emlékezetében és szívében is ott vagyunk. Mi pedig hálásak vagyunk nekik, hogy így egy kicsit tovább élhetünk.