A felolvasószínház egy beavatós műfaj

– Hogyan került be Tasnádi István műve az idei repertoárba?

– Az én ajánlatom volt a színház felé, hogy az idei évadban kezdjünk el egy kortárs drámákat megismertető előadássorozatot. Egyrészt a kortárs irodalmat – legyen az dráma, vagy költészet – nagyon jó csatornának tartom a fiatalok felé, másrészt úgy gondolom, hogy nagy adóssága ez a magyar színházi világnak, mert jelenleg ritkán és elég szűk körből válogat, ha a modernkori szerzőkről, művekről van szó. Pedig van egy rendkívül termékeny hazai művészvilág és én személy szerint, valamint szakmailag is feladatomnak érzem, hogy a színház berkein belül foglalkozzak ezzel. Ebben az évadban két ilyen felolvasószínházi előadásra lesz lehetőségünk, ami kifejezetten erős feldolgozási formát jelent ezeknél a műveknél.

– Mit takar a felolvasószínház műfaja?

– Az alapvető lényeg az, hogy az író által lejegyzett művet a lehető legnagyobb tartalmi hűséggel megismertessük a közönséggel. De én azért csalok egy kicsit, mert szeretem ezt a műfajt arra is használni, hogy a darab átadásán túl, magát a színházi világot is közelebb hozzam a nézőkhöz. Itt ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy némi bepillantást nyújtsunk abba, milyen is egy próbafolyamat. Ez persze nem azt jelenti, hogy megállunk, vagy visszalépünk az előadás közben, de mégis meg tudjuk mutatni egy-egy jelenet felépülésének a különböző fázisait. A felolvasószínház egy beavatós műfaj, közelebb hozza a nézőket a színházhoz, a kortárs irodalomhoz és a kettő viszonyrendszeréhez is.

– Hogyan képzeljük el ezt a színpadon?

– Már az elejétől kezdve azt kérem a színészektől, hogy a betűhűséget tartva olvassák a darabot. Előfordul azonban – főleg, amikor már ismertté válik a szöveg –, hogy a színész érezni kezdi a művet. Mocorogni kezd, mozgásban, nonverbális formában is felszínre törne a tartalom, és én ezt nem bánom, nem fojtom el, sőt támogatom. Az azonban fontos, hogy a mű ne sérüljön.

– Önre milyen szerep jut a rendezésen túl?

– Én testesítem meg tulajdonképpen az írót, amikor beolvasom a szerzői instrukciókat is. Egy színházi előadás során ezeket természetesen nem hallja a közönség, itt viszont igen, hiszen az alkotói folyamat szerves részét képezik. Ez egy látszólag egyszerű mű, de a látszólagosságon túl rendkívül sok dologról szól. Az emberek egymáshoz fűződő viszonyairól, a múlthoz, a jelenhez, a hivatáshoz, a szerelemhez, a családhoz való kapcsolatról és ennek hiányáról. Olyan bonyolultan mesél a maga egyszerű szerkezetén keresztül, hogy ezt mindenképpen meg szerettem volna mutatni, megfordult a fejemben, hogy ha előadásként rendezném, akkor nem is tudnám ennyire árnyalni. Le kellene mondanunk bizonyos rétegekről, amik így olvasva viszont – akár csak egy jelzés által is – megjelennek. Alapvetően nem szeretem, ha a színész jelez a játéka során, de itt még külön kértem is őket, mert alá tudunk húzni mellékesnek tűnő, mégis nagyon fontos gondolatokat általa.

– Miről szól a darab cselekménye?

– A főszereplő Lónyai Péter, egy doktori disszertációját író fiatalember, aki memóriakutatással foglakozik. Az ő története egy kudarccal indul, mert az államvizsgája során nem tudja konkrét példával alátámasztani a védését, nincs ugyanis hozzá klinikai esete. Aztán talál egyet, az őt elutasító egyik orvos hívja fel azzal, hogy létezik egy ember, akiről egyelőre csak annyit tudni, hogy pontosan megjegyez dolgokat, később kiderül, hogy mindent, ami történt vele eddigi élete során és ettől szenved. Bár a fiú bizalmatlan, de találkoznak, és a férfi szóról szóra visszamondja, ami ez idő alatt elhangzik. Foglalkozni kezd hát vele, de hamar kiderül, hogy a szakmai munka mögött egy erős személyes indíttatás is húzódik, ami a Lónyai édesapjával kapcsolatos. A történet egyik legérdekesebb része ennek a két embernek a találkozása, hiszen mindketten birtokolnak valami olyat, amire a másiknak szüksége lenne. Hol húzódik a határ zsenialitás és betegség között? Változtat-e egy produktum megítélésén, ha megtudjuk, hogy a készítője ilyen vagy olyan betegségben szenved? A betegségeket mindenáron gyógyítani kell, vagy inkább meg kell tanulnunk elfogadni és élni velük? Mennyire érzékenyíthető a környezet? Ilyen kérdéseket feszeget ez a darab és szerencsére a történetnek pozitív kimenetele van, a találkozások végül megoldást szülnek.