A házasság buktatói kerülnek reflektorfénybe a színházban

– Egy korábbi nyilatkozatában Ingmar Bergmant nagy lélekbúvárnak nevezte. Mi alapján vélekedik így a darab írójáról?

– Kamaszoknak szokott lenni József Attila- vagy Dosztojevszkij-időszaka. Egy bizonyos, érettebb korosztály és generáció tagjait pedig gyakran Bergman-időszak jellemzi. Nekem is megvolt a sajátom, és odáig jutott, hogy szakdolgozatot is írtam róla az egyetemen. Sokat foglalkoztam vele, szinte az összes filmjét láttam, minden írását olvastam. Ezen élményeim és tapasztalataim alapján vélem úgy, hogy felettébb tehetséges lélekturkász, és nagyon ügyesen fordítja át saját szorongásait képpé és történetté. Emellett az életrajzából lehet tudni, hogy öt házassága volt, így nagy hitelességgel készíthetett Jelenetek egy házasságból című és témájú alkotást. A történet eredetileg egy hatrészes tévéjáték, majd egy film formájában jelent meg, ezt követően jelentette meg a forgatókönyvet is. Érzékelhető az életrajzi folyamat is, amelyen keresztül megjelenik minden személyes tapasztalata. Márpedig abból bőven akadt Bergmannak. Az egyik legabszurdabb példa, melyet önéletrajzi könyvében is megírt, mikor beleszeretett egy férjezett filmvágóba. A hölgy bejelentette, hogy nekiindul aláíratni férjével a válási papírokat. Bergman nem szerette volna, hogy elmenjen, pláne nem este. A nő hajnali négykor letörten ért haza hozzá. Bergman kifaggatta, és kiderült, hogy a férje csak egy feltétellel volt hajlandó aláírni a papírokat a kocsiban. Mégpedig, hogy a nő még utoljára ott és akkor feküdjön le vele.

– A film 1973-as bemutatása után állítólag jelentősen megugrott Svédországban a válások és a házassági tanácsadásra jelentkező párok száma. Ön szerint minek volt köszönhető e lehengerlő hatás?

– Ez a történet önmagában olyan, mint egy terápia. Csupán nincs, aki kérdez. Helyette a házastársak egymással próbálják megbeszélni a dolgaikat, egymás terapeutáivá válnak. Bergman trükkje, hogy a szereplők elkezdenek találkozni a válás után. Megkönnyebbülnek egy kicsit, és beszélgetni kezdenek a kapcsolatukról, amit képtelenek voltak megtenni, míg benne éltek. Felszabadító érzés számukra, hogy végre elhangoznak a ki nem mondott problémák. Talán e felszabadultságot érezhették meg a nézők, és így juthattak el oda, hogy ezt nekik is ki kell próbálniuk a hallgatás és a felesleges, kiüresedett együtt maradás helyett. Hozzátenném, ez nem korrajz, vélhetően nem csupán a ’70-es évek házastársaira jellemző, hogy úgy élnek egy kapcsolatban, hogyha annak mélyére néznénk, nem biztos, hogy valódi összetartozást találnánk.

– Tehát alapvetően a kommunikáció hiányából fakad Marianne és Johan tragédiája?

– A legfőbb problémájuk, hogy nem tudják, hogyan kell feldolgozni és kimondani a megakadásaikat. Generációk óta úgy élnek, hogy amit hoz az élet, az van, azt kell elfogadni. Ki-ki intézze a maga baját. Szerintem a darab legfőbb tanulsága, hogy a nem beszélés csak elmélyíti a felgyülemlett problémákat. Az én feldolgozásomban megjelenik még egy fontos elem, melyet Bergman egy másik művéből, az Őszi szonátából vettem át. Mégpedig, hogy a gyereken csapódik le minden. Marianne és Johan esetében a kommunikációképtelenség a lányukon csapódik le, aki el is zárkózik teljesen a saját szüleitől, nem beszél velük többé. Azonban kiderül majd, hogy a feleség és a férj is a saját szüleitől kapta e tehetetlenség mintáját, ezt adják tovább saját családjukban.

– Többnyire két szereplővel szokták színre vinni e darabot. Miért érezte szükségét a dup­lázásnak?

– Először az ötlött fel bennem, hogy mikor a múltjukról beszélnek a házastársak, jó lenne, ha megjelenne képi formában a fiatalkori énjük. Végül arra jutottam, hogy még izgalmasabb, ha szétszakítom az idősíkot. Az idősebb, középkorú házaspár időrendben visszafelé játssza a történetet, a fiatalkori énjeik pedig kapcsolatuk elejétől szemléltetik az eseményeket. Majd a két sík középen összeér. Véleményem szerint ez egyszerre ad frissességet és izgalmat az előadásnak.

Szereplők, közreműködők

Marianne 1: Danyi Judit

Johan 1: Pál Attila

Marianne 2: Réti Nóra

Johan 2: Farkas Ádám

Rendező: Réczei Tamás

Díszlet- és jelmeztervező: Kiss Borbála

Súgó: Arató Andrea

A rendező munkatársa: Sirkó Anna