Hetven éve diplomázott a nyugalmazott főorvos

– Gratulálunk a rubin diplomához! Hányan vették át e nem mindennapi jubileumi diplomát? – kérdeztük elsőként a Kecskeméten élő dr. Gulyás Lajostól. 

– 1953. július 25-én kaptam kézhez az orvosi diplomámat a Szegedi Orvostudományi Egyetemen. Most, 70 évvel később már csak ketten voltunk jelen a 120-ból. Nagyon megható ünnepség volt.

– Mesélne magáról, mi vitte egykoron az orvosi pálya felé?

– Elsősorban családi minta. Csongrádi vagyok, 1929-től (születésem óta) ott éltem. Édesapám is orvos volt, sebész. Ráadásul az ő esetében a szerencse döntött, pénzfeldobás alapján dőlt el, hogy őt taníttatták a szülei, és nem a testvérét. Én már szerencsés voltam, a szüleim tudtak taníttatni. Az orvosi és a tanári pályában egyaránt gondolkodtam, de végül Budapesten egy pályaválasztási tanácsadáson mondták a szakemberek, hogy nekem az orvosi pályán a helyem.

– Hol kezdte orvosi pályafutását?

– 1953-ban végeztem az orvosegyetemen, majd behívóparanccsal a katonasághoz kerültem a mezőtúri lövészezredhez hadnagyként. Bevallom: nem szerettem, embertpróbáló időszak volt számomra. A román határnál erdőben laktunk sátortáborban fél évig. Szerencsére felfigyeltek rám Budapesten, ahol elvégezhettem egy tanfolyamot a katonai vérellátó intézetben, majd 1955-ben a győri honvéd kórházba kerültem. Ez sem volt egyszerű menet, mert a normál betegek mellett elláttuk az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz sebesültjeit is.

– Mikor került Kecskemétre?

– 1957-ben helyeztek a Honvédkórházba, 1958 végén belgyógyász szakvizsgát tettem, majd 35 éven át dolgoztam belgyógyász szakorvosként, főorvos II-ként. Közben volt egy kisebb külföldi kiküldetésem is. 1992-ben mentem nyugdíjba alezredesként. Nagyon sok szép emlékem fűződik a kórházhoz. Kilenc katonai és egy mezőgazdasági kitüntetés birtokosa vagyok.

– Mesélne róla, melyik országban járt?

– A ’70-es évek elejés a Pozsonyi Honvédkórházban jártam egy hónapos tapasztalat cserén. A ’80-as évek kezdetén Dél-Jemenbe szólt a kiküldetésem, angol nyelvtudásom jóvoltából. Nem túl jók az emlékeim, sajnos egy durva autóbalesetet szenvedtem kint a hanyag sofőr miatt, így az egyéves kiküldetés vége felé hazakerültem. Hosszú hónapokon át lábadoztam, komoly térdműtéteken estem át. 

– Ön nemcsak belgyógyászként ismert, hiszen a tudományos munkái is kimagaslóak voltak, és nemcsak hazánkban. Összefoglalná ezen területet?

– Az 1960-as évektől tudományos munkákat is végeztem. A fő szakterületem, főként a ’70-es és ’80-as években a katonai idegmérgekhez hasonló növényvédő szerek vizsgálatai, terápiája voltak. Az akkori igazgató, Losoncz Mihály elérte, hogy minden növényvédőszer által mérgezett beteget a régióból hozzánk hozzanak a mentők. Akkoriban még sajnos sok veszélyes anyag volt a növényvédő szerekben, és itt az Alföldön sokan használták is. Ráadásul nemcsak a mezőgazdaságban, hanem sokan öngyilkossághoz is.

– Milyen arányban tudták megmenteni az életeket?

– Szerencsére szép számban akadtak, akiket sikerült megmentenünk. Mi vezettük be az atropin óriási dózisú alkalmazását, mely sokkolta a szervezetet, így sikerült megmentenünk sokakat. Nagyon beleástam magam a témába, nemzetközi fórumokra is gyakran hívtak a téma szakértőjeként. Akkoriban jóformán magyar segédlet nem is volt az orvosoknak ehhez, én viszont jól boldogultam az angol szakirodalommal, két kutatótársam az orosz és német szakirodalommal segítette a munkát.

– A 35 év alatt sok betege lehetett. Voltak ismert páciensei is?

– Igen, akadt több híres esetem. Én kezeltem például Kocsis Pál szőlőnemesítőt, a Kocsis Pál iskola névadóját, vagy éppen Mészöly Gyulát, a Zöldségkutató Intézet első igazgatóját, mindketten Kossuth-díjasok. Betegem volt Abonyi Imre világbajnok fogathajtó, Reile Géza polgármester, Nemesszeghy Lajos karnagy, Neuhauser László építész, Fazekas Ferenc katonatelepi iskolaalapító és igazgató és Pintér Lajos költő is. Szintén szívesen emlékszem még vissza Kálmán Lajos betegemre a népzenekutatóra. Ráadásul ő korábban még a csapatnál töltött időszakomban zsűrizett egy kultúrversenyen. Egyik szeretett szabadidős elfoglaltságom ugyanis a zongorázás, mind a mai napig. 

Hadnagy koromtól kezdve évente felléptem honvédségi kultúrversenyeken, például a Vígszínházban és a Stefánia palotában is. A „Muzsikáló Orvosok Társaság tagjaként” éves fellépéseket vállaltam, ennek keretében szerveztem Csongrádon többnapos, nagy sikerű nemzetközi találkozót. A Honvédelmi Minisztérium által hirdetett Liszt Ferenc művelődési versenyt kórházunk három tagú csapatával nyertük meg. 

– Nyugdíjba vonulása után még dolgozott?

– Igen, hosszú ideig. Először ellenőrző főorvosként jártam 8 évig a rendelőintézeteket, a MEP keretein belül Kecskeméten és Tiszakécskén. Ezt követően magánrendelést nyitottam és egészen 88 éves koromig fogadtam a betegeket. Mindig alaposan megbeszéltem a dolgokat a betegekkel, volt időm mindenkire. Még ma is előfordul, hogy telefonon felhívnak régi kedves ismerőseim, ha valami problémájuk van, vagy csak a diagnosztikában kérnek segítséget. 

– Mit csinál most a szabadidejében?

– A szakmai folyóiratokat és a Petőfi Népét a mai napig járatom és örömmel olvasom. Törekszem rá, hogy naprakész legyek saját szakmámat illetően. Érdekel minden újítás és kutatás. 2022-ben életutamról egy könyvet írtam.

– Az élete java részét Kecskeméten élte le, kötődik még Csongrádhoz?

– Igen, büszke vagyok a származásomra. Nagy öröm számomra, hogy Csongrád díszpolgára lettem 2015-ben. Ezzel köszönték meg azt is, hogy aktív koromban nagyon sok csongrádi beteget segítettem meggyógyulni a Honvédkórházban töltött 35 évem alatt.

– Családjában van, aki követi az orvosi vonalat?

–Igen lányom szintén orvos lett, Békéscsabán dolgozik. Az első feleségem sajnos fiatalon elhunyt. A fiam a zenei adottságomat örökölte, ő a fővárosi Operaházban dolgozott kórus vezetőként, Ő sincs már sajnos köztünk. Egy unokám van, ő az építész pályát választotta. Most második feleségemmel élek, Anikóval, aki mindent elkövet, hogy jól és vidáman teljenek még most is a napjaim. Őt évtizedekkel ezelőtt a kecskeméti Tanítóképzőn ismertem meg, ahol iskolaorvosként is dolgoztam. Végül szeretném megosztani orvosi alapelvem: „Nincs két egyforma beteg és a mi szakmánkban semmi sem biztos és semmi sem állandó.”