A hetven éve kitelepített és elhurcolt áldozatokra emlékeztek Újteleken

Hetven éve, hogy Szakmár szállásairól, az akkori Résztelekről, Keserűtelekről és Gombolyagról kitelepítettek a Hortobágyra hat családot, összesen 23 embert. Pécsi Mátyást és családját Gombolyagról, Pécsi Ferencet és családját Keserűtelekről, valamint Vargacz Istvánt és családját, Vörös Gergelynét (férjét börtönbe csukták) és leányát, Vörös Istvánt és családját, Vörös Sándornét, Török Antalt és családját, Török Lászlót és családját Résztelekről 1952. július 23-án teherautókra tették, mint államvédelmi szempontból megbízhatatlan személyeket, mindössze annyi holmijukkal, ami a kezükben elfért.

Emlékezetükre tíz éve egy emlékkövet állítottak Vörös Vincéné kezdeményezésére az újteleki parkban, s most, a kitelepítés hetvenedik évfordulóján ő és lánya, Berni szervezett megemlékezést ennél az emlékműnél.

Simon Sándor Róbertné újteleki polgármester emlékezett az ártatlanul meghurcolt, megölt, bebörtönözött emberekre, s egy kitelepített visszaemlékezéseiből felolvasott sorokkal idézte fel az akkori kegyetlen időszakot.

Ma már csak Vörös Vincéné Török Tünde él a kitelepítettek közül, aki háromhetes csecsemő volt, amikor a Hortobágyra kerültek, embertelen körülmények közé, egy birkahodályba. 

A megemlékezésen könnyes szemekkel mesélte el családja történetének ezt a korszakát.

– Nekem az apai és az anyai nagyszüleimet is elvitték. Mi az apai nagyszüleimmel éltünk egy házban, így vittek mindannyiunkat, papát, mamát, apámat, anyámat, a nővéremet és engem. A másik háztól az anyai nagyanyámat a fiával, menyével, egy másik kisfiúval. Amikor jött a teherautó értünk, édesapám még a földön dolgozott, édesanyám a földre terített lepedőbe dobálta a legszükségesebbeket. Hogy hova viszik őket, arra választ nem kaptak – mesélte.

Végül másnap érkeztek meg a Hortobágyra, ahol több tábor volt, ők a Borsós tanyára kerültek, ahol egy tanteremnyi szobába hat-hét családot zsúfoltak össze. Nyomorúságos körülmények voltak, tisztálkodni sem lehetett rendesen, sem mosni, sem főzni. Ahogy Tünde édesanyja elmondásából tudja, egy rendesebb katona szerzett nekik egy rezsót, hogy a csecsemőnek meleg ételt tudjanak adni, a kimosott pelenkákat az ágyban, testmelegükkel szárították. Novemberben a puszta kezükkel ásták ki a fagyott földből a marharépát, hogy legyen mit enni. Egymásban tartották a reményt, hogy egyszer hazajutnak. Amikor Tünde édesanyja elsírta magát elkeseredésében, volt egy őr, aki mindig azt mondta neki: „Ne sírjon fiatalasszony, nincsen olyan hosszú kötél, aminek vége ne lenne egyszer…” – s ez a mondat került a tíz évvel ezelőtt felállított emlékkőre is, hirdetve a reményt, a túlélést.

– ’53 szeptember elején jöttünk vissza Résztelekre. Akkor a munkák miatt fokozatosan engedték haza a családokat, a nővérem már akkor iskolás volt, és hogy ne veszítsen évet, szeptember elején visszajöttünk, és a többiek is. A házunkat visszakaptuk, de az ingóságaink eltűntek. Nem volt semmink. Az állataink a kistényi gazdaságba kerültek, az ingóságainkat pedig kivitték a szakmári vasútállomásra és onnan elszállították. Gyakorlatilag semmink sem maradt a házon kívül. Az anyukám egy nagyon karakán parasztasszony volt. Még a Belügyminisztériumba is fölment, amikor hazakerültünk, hogy kéri vissza, amit elvettek tőlünk, mert ártatlanul hurcoltak el minket. Állatokat, azt kaptunk, de az ingóságok nem kerültek vissza – mesélt a részletekről.

– 1991-ben édesanyám, nővérem és én ott voltunk egy megemlékezésen a Hortobágyon, ahol miskolci kitelepítettek vasúti sínekből készített kettőskereszt emlékművét avatták, két évvel később a borsósi tábor helyén állítottak egy kopjafát, annak felszentelésén is még ott lehettünk. Tíz évvel ezelőtt, amikor ezt az emlékkövet itt, Újteleken állítottuk, édesanyám már nem lehetett velünk, előtte is szerettünk volna ezzel tisztelegni, hiszen, hogy most itt lehetünk, és hogy viszonylag sokat tudunk erről a korról, az édesanyámnak köszönhető, mert ő sokat mesélt nemcsak nekem, hanem a családnak is – tette hozzá.

– A mi nemzedékünk feladata megőrizni minden előttünk járó ember tiszta, szent, jövőt ígérő álmát, megköszönve dédszüleinknek, nagyszüleinknek és szüleinknek a megmaradást, a soha fel nem adott hitet – mondta befejezésül Romsicsné Tünde.

A megemlékezésen Lakatosné Jambrik Ibolya mondott verset, Fekete Dániel pedig gitárjátékával működött közre.