Mozigépészként harminc évet húzott le a kereki filmszínházban

Beliczay János édesapja mellett tanulta ki a lakatosszakmát. A második világháború idején a dunai repülőgépgyárban dolgozott. Mielőtt még a frontra parancsolták volna, barátjával Németországba menekült.

– Az első amerikai tank megérkezéséig egy menekülttáborban húztuk meg magunkat. Kíváncsian szemléltük a városba begördülő fehér csillagos harckocsit, és megállapítottuk, hogy milyen masszív kipufogócsöve van. A magyar szóra a személyzet egyik tagja felkapta a fejét. Kiderült, hogy a katona szülei Nyergesújfaluban élnek. Hazaérkezésünk előtt egy stadionban helyeztek el bennünket, ahol ugyancsak magyar származású tiszt volt a parancsnok, akivel jó barátságba kerültünk. Biztosan nem tudom, ám nagy a valószínűsége annak, hogy az elsők között vagoníroztak be bennünket – emlékezett János bácsi.

A fiatalember a háború idején sikeresen megúszta a katonaságot, ám itthon még­iscsak angyalbőrbe kellett bújnia.

– Nem szerettem a kötöttséget, és felesleges terhet sem akartam a nyakamba venni. Élelmezési tisztet, fegyvermestert akartak belőlem csinálni, de én nem vállaltam. Természetemből adódóan nem volt nehéz elkerülni, hogy csillagok kerüljenek váll-lapomra.

Mindig találtam okot arra, hogy kilógjak a sorból. Egyik alkalommal például megtiltották a dohányzást a körletben, ám rajtam nem fogtak ki. A spanglit egy vékony nádszálra illesztettem és kidugtam az ablakon. A tiszt azonban megérezte a füst szagát, így kénytelen voltam egy másik „vezetéket” beiktatni, amin keresztül a belélegzett füstöt fújtam ki. Szorultam is emiatt, mikor kiderült újabb turpisságom.

Hildát 1958-ban ismertem meg, akit feleségül is vettem. Hatvankét év távlatából visszatekintve bizton állíthatom, hogy jól választottam. Sokat köszönhetek páromnak, aki jóban és rosszban kitartott mellettem. Tartalmas és szép életünk volt. Sokat táncoltunk, kirándultunk, autónkkal bejártuk fél Európát – emlékezett vissza mosolyogva az idős úr.

Beliczay János nyugdíjazásáig lakatosként dolgozott, egy ideig vállalkozóként, majd részlegvezetőként. Munkája mellett mozigépészkedett és fényképezett.

– A fényképezésbe ifjúkoromban szerettem bele. A kezdetekben a barátomtól kölcsönkapott masinával fotózgattam. Később saját masinám, majd egy házi laborom is lett. Tudományomat leginkább lakodalmakban kamatoztattam, de hozzám járt a fél falu személyi­igazolvány-képet csináltatni. Mozigépészként csaknem harminc esztendőt húztam le a helyi filmszínházban. Nyugdíjazásom után inkább csak otthon tevékenykedtem. Manapság leginkább a televízió, az újság mellett töltöm az időt. Feleségem kérésének eleget téve gyakran megyek el bevásárolni elektromos járművemmel – fogalmazott János bácsi.

A nyugalom a hosszú élet titka

Az élet Beliczay János számára sem volt mindig egyszerű, ám természetéből adódóan mindenkor meg tudta őrizni nyugalmát. – Sokat dolgoztam, ám igazán soha nem ideges­kedtem. Elfogadtam, belenyugodtam abba, amit az élettől kaptam. Kerültem a káros szenvedélyeket, nem ittam, a dohányt pedig már ötven éve letettem. Úgy hiszem, ennek köszönhetem, hogy megértem a kilencvenötödik életévemet – tette hozzá mosolyogva János bácsi.