A pestis tombolása idején egész éjen át temették a halottakat

A cikk elkészítéséhez Székelyné Kőrösi Ilona főmuzeológustól kaptunk sok segítséget. A képek Sebestyén Imre képeslevelezőlap-gyűjtő gyűjteményéből származnak, a 19. század végi–20. század eleji Kecskemétet mutatják meg.

Nem tudtak elég koporsót készíteni a halottaknak

Dögvész, ragadós nyavalya, fekete halál – több elnevezése is van a középkor és a kora újkor rettegett járványos betegségének, a pestisnek, amely 1347 és 1351 között egyes számítások szerint az akkori Európa lakosságának több mint a felét irtotta ki. Régi magyar neve a csomó jelentésű „csoma” vagy „csuma”, ez valószínűleg a nyirokcsomók megduzzadásával hozható összefüggésbe. Leggyakoribb formája a bubópestis, amely orrvérzéssel, bizonytalan járással, lázzal, fejfájással, végtagi fájdalmakkal, nyugtalansággal, halandzsázással, tudatzavarral jár. A nyirokcsomók akár tíz centiméter átmérőjűek is lehetnek, a bevérzések kékes-­feketés színűek, és előbb-utóbb kicsattannak.

A pestis Kecskemétet is többször elérte, a legtöbb emberáldozatot a 18. század első felében követelte. A legkegyetlenebb járvány VI. Károly Habsburg uralkodónak a törökkel vívott délvidéki hadjárata során, 1738-ban alakult ki, és Temes­vár vidékéről terjedt az ország belseje felé. Pest vármegye 1738. június 21-én körrendeletet adott ki, figyelmeztetve a városokat, falvakat, hogy a járvány már Csongrádban és Arad tájékán „grassál”, azaz dühöng. Emiatt Kecskeméten, Nagykőrösön és Cegléden is megtiltották a vásárok tartását, felszólították a helységek elöljáróit, hogy a Tiszán­túlra senkit ne engedjenek, onnan pedig senki ne jöhessen a vármegye területére. Elrendelték a Tisza partjának őrzését is.

Ellenszer akkoriban még nem volt a pestis ellen. A védekezés egyedüli hatékony módját őrzött védővonalak meghúzásában és ellenőrző állomások (kontumációhelyek) felállításában látták, ilyen volt Kecskeméten és Nagykőrösön (emléke a Strázsahegy helynévben őrződött meg). Védvonal húzódott például Szolnokon, Monor mellett Péterin, Szadán és Veresegyházán, de ezek sem tudták megállítani a betegség terjedését.

A vármegye körrendelete 1739. május 7-én már azt adta hírül, hogy kitört a járvány Kecskeméten, pusztít Kécskén és Izsákon is. A tetőzés idején naponta húsz-kilencven halottat kellett temetni. A válságos hónapokat így foglalta össze Hornyik János levéltáros, történetíró, Kecskemét egykori főjegyzője, akinek nagyanyja kislányként maradt árván: „E nagy veszély idején végtelen rémület szállotta meg az egész városi lakosságot. Egész éjen át temették a halottakat. Koporsóval nem győzték azokat ellátni, hanem zsákba dugva, lepedőbe varrva, vagy gyékénybe takarva, legtöbbnyire 10-20-asával egy sírba fektetve takarították el. Általában kihalt a város egész lakosságának egyharmada. A ragály megszűnte után számba vétettek azon házak, melyekből a tulajdonos családok minden tagja kihalt. A városi hatóság által az ilyen házak lezároltattak, ablakaik berakattattak s utcaajtóik beszegeztettek…”

Az akkor körülbelül húszezer lélekszámú Kecskemét több mint hatezer lakosát vesztette el, azaz majdnem minden harmadik kecskeméti meghalt. A körülbelül négyezer katolikus áldozat több mint kétharmada 20 esztendő alatti volt, és igen jelentős a 20 és 30 év közöttiek aránya is (16 százalék). Mindez azzal a súlyos következménnyel is járt, hogy a járvány után visszaesett a népszaporulat. Az elhunytak számára két új temetőt nyitottak 1739-ben: a református Ó-temetőt és a katolikus Szentháromság temetőt, a ma is álló kápolnával.

A pestistől 1740 szeptemberére szabadult meg Kecskemét, ennek emlékére a katolikusok a város öt bejáratánál – a Budai, Kőrösi, Halasi, Vásári és Csongrádi utcák külső torkolatánál – keresztet állítottak, és évente búcsújáró körmenetet tartottak. 1742-ben pedig az egyházak és a lakosság közadakozásából a város fogadalmi emléket állíttatott az akkori piacon, a díszes Szentháromság-szobrot az olasz származású Conti Lipót Antal pesti kőfaragó készítette négyezer forintért. „Sok ezer szemből bánat köny csordúla / Míg az Úr kegyelme hozzánk nem fordúla: / Emlékezetes még máig is ezen gyász, / Mint nevezni szokták a’ dúló hagymaláz” – verses krónikájában így emlékezett meg a tragikus hónapokról Szokolay Hártó János asztalosmesterséget űző kecskeméti nemes.

Rendőrkordon a tífusz idején

Járványok a 20. században is okoztak riadalmat Kecskeméten, 1924-ben például a tiszti főorvos jelentése szerint kiütéses tífuszt hurcoltak be Lajosmizséről a „Cigányvárosba”, de ott sikerült lokalizálni. A Kecskeméti Közlöny írta meg, hogy itt nagyszabású köztisztasági razziát tartottak, amelyben 30 katona és 43 rendőr vett részt. Kiürítették, majd kitakarították a putrikat, mindenkinek meg kellett fürdenie, a férfiak haját pedig kopaszra nyírták. Minderre azért volt szükség, mert a lajosmizsei tífuszjárvány olyan mértékű lett, hogy a községi orvos is belehalt. Kecskeméten áprilisban fertőtlenítették a piarista gimnáziumot, és a lajosmizsei diákokat vesztegzár alá helyezték. A betegség terjedését mégsem sikerült megakadályozni, és végül két hétre lezárták a Cigányvárost: rendőrkordonnal vették körül, és senki sem hagyhatta el a területét. A lakosokat a város táplálta (közel hatszáz főt), az itt élők azonban többször próbálkoztak szökéssel, a katonák egy asszonyt le is lőttek, mert át akarta törni a kordont. Végül nyár közepére a járvány megszűnt.

Hastífusz, vérhas, roncsoló toroklob

Az 1930-as években a hastífusz majdnem minden nyáron és ősszel feltűnt Kecskeméten, ami a víz fertőzöttségére vezethető vissza, ezért akkoriban sokat hangsúlyozták a szennyvizek elvezetésének és a jó ivóvíz biztosításának fontosságát. 1928–32 között összesen 578 eset fordult elő, és 93-an vesztették életüket, azaz nagyon magas volt a betegség halálozási aránya. A vérhasjárvány 1935-ben lépett fel nagyon intenzíven, okát a nagy nyomorúságban keresték. Az újságok arról írtak, hogy a gyerekek azt a gyümölcsöt ették, amit más években a disznóknak adtak, az étkezés főfogása pedig az uborka, a kenyér és a kenyérleves volt. A betegség gyorsan terjedt, augusztusban például Ménteleken minden második ember megkapta, majd felütötte a fejét Matkón, Alsószentkirályon, Ballószögben és Helvécián is. Tömegesen szállították a tanyai betegeket a tisztiorvosi hivatalba. Az adatok hiányosak, de az tudható, hogy augusztusban 150 esetből 31 végződött halálozással, szeptemberben pedig 89 betegből 18 halt meg vérhas miatt.

A 20. század első felében rettegett betegség volt a felső légutakban kékesfehér hártya kialakulásával, a nyak duzzanatával járó diftéria, magyar nevén a torokgyík vagy roncsoló toroklob. Nyolc év alatt, 1920 és 1927 között 361 esetet jelentett a tiszti főorvos, 39 halálozással, 1928–31 között, tehát négy év alatt viszont már 602-t, 78 halálozással. A következő években viszont – bár továbbra is sok eset fordult elő – a halálozási arány jelentősen javult, mégpedig a diftériaoltás elterjedésének köszönhetően. 1933-ban ingyenes oltóanyagot kapott a város a védekezés kiszélesítéséhez. Háromszori védőoltást írtak elő, és a gyermekeket koruk szerint három csoportban oltották, külön a 2 éveseket, a 3-6 éveseket és a 6 évnél idősebbeket. A tiszti főorvosi jelentések szerint 1933-ban 3657, 1934-ben pedig 10 888 gyermeket oltottak be.