A kelebiai nevelőszülő a nehézségek ellenére is imádja hivatását

– Miért szeretett volna nevelőszülővé válni?

– Mindig is foglalkoztatott ez a dolog. Valószínű, nem véletlen, hisz korábban gyermekfelügyelőként dolgoztam a bácsalmási gyermekotthonban és nagyon élveztem minden napját a munkámnak. Az egyik éjszakai szolgálatomkor azonban kaptam egy hátsófali szívinfarktust, azóta rokkantnyugdíjas vagyok. Sosem voltam viszont otthonülő típus, és nagyon munkálkodott bennem az az érzés, hogy segítsek azokon a gyerekeken, akiket valamilyen okból kiemeltek a vér szerinti családjukból, így gyorsan körvonalazódott bennem, hogy szeretnék nevelőszülő lenni. Hat évvel ezelőtt a Pünkösdi Gyermekvédelmi Szolgálat alkalmasnak talált erre, és el is végeztem a kötelező nevelőszülői tanfolyamot, majd megkaptuk a működési engedélyt a házunkra.

– Férjével három saját gyermekük van, hogyan fogadta a család az Ön döntését?

– Mindannyian támogattak. A párommal közel harminc éve vagyunk együtt, nagyon jó csapatot alkotunk, és az első pillanattól kezdve maximálisan támogatott. Jelenleg ugyan külföldön dolgozik és havonta egy hetet tölt itthon, de a terveink szerint az év végén hazaköltözik és Ő is elvégzi a nevelőszülői tanfolyamot. A gyermekeink közül ketten már felnőttek, a fiunknak saját családja van, a két lányunk pedig még itt él velünk, az idősebb főként azért, hogy segítsen nekünk. Mindenki kiveszi a maga részét ebből a folyamatból, egy emberként állnak mögöttem.

– Egy nevelőszülőnek biztosítania kell a vér szerinti szülőkkel való kapcsolattartást és elősegíteni a gyermek visszakerülését a vér szerinti családhoz, vagy ha ez nem lehetséges, segítenie kell az örökbefogadó családhoz való kerülését. Bizonyára sosem felejti el a pillanatot és az érzést, amikor először kellett elengednie egy nevelt gyermeket.

– Az első gyereket a legnehezebb elengedni, erre egyszerűen nem lehet felkészülni. Pedig előtte volt egy utógondozottam, ami azt jelenti, hogy ő már betöltötte a 18. életévét, de még nappali tagozaton tanult. A bácsalmási gyermekotthonból került hozzánk, a vér szerinti lányom mellé költözött be és nagyon jól működött a dolog, végül azonban a szerelem miatt abbahagyta a főiskolát, így elkerült tőlünk. De az egészen más volt, mint amikor az első, csecsemőként hazahozott gyermekünktől kellett megválnom, aki nyolc hónapos koráig élt velünk. Borzasztóan megviselt az elválás, akkor meghalt a lelkem egy része. Utána volt még két babánk, őket talán már kevésbé fájt elengednem.

– Az elkerülhetetlen fájdalom mégsem bénította meg Önt, hisz jelenleg is hat nevelt gyermeke van, akiket kiemeltek vér szerinti családjukból. Meséljen róluk, kérem!

– Igen, három éve kaptam négy tinédzserkorú roma fiút, akik korábban már éltek más nevelőszülőknél. Miután idekerültek, kiderült, mindegyikük speciális nevelési igényű, óriási lemaradásban voltak a kortársaikhoz képest., négy-öt hónap alatt azonban a halasi pedagógusokkal annyit léptünk előre a fejlesztésükben, hogy most integrált oktatásban tanulhatnak a helyi iskolában. A legnagyobb fiúnak például tízéves korában tanították meg a betűket, az idén pedig megkezdte a tanulmányait egy középiskolában. Korábban alkohol- és drogproblémái voltak, deviáns viselkedéssel, amit teljesen maga mögött hagyott. Ez hatalmas fejlődés. Mellettük vannak 11 és 19 hónapos kisfiaink is, akiket születésük után egy, illetve két hónappal hoztam haza. Az egyikük koraszülöttként jött világra, kétoldali agyvérzése volt és a komoly gondok voltak a szívével is. Küzdelmes hónapok voltak, de ma már egészséges. A másik baba hiperaktív-agresszív viselkedésű, folyamatos odafigyelést igényel.

– Már abba beleszédülök, hogy hallgatom Önt. Hogyan találja meg az egyensúlyt önmagában és a saját, valamint a nevelt gyermekeire fordított törődésben?

– Mindig harcolok önmagammal, ez nagyon kemény hivatás, de annyira élvezem. Tudja, akármilyen problémásak is a gyerekek, mindig vannak olyan pillanatok, amik minden rosszat feledtetnek. Egyikük a házi munkában segít, a másik a legkisebbek felügyeletében, a harmadik gyönyörűen fest, a negyedik épp a jogosítványát szerzi. Van, aki kiválóan focizik, a másik pedig néptáncol. Teljes jogú családtagként kezeljük őket. Az egyensúlyt valóban nagyon nehéz megtalálni és akaratlanul is előfordul, hogy a nevelt gyerekekre több időt fordítok. Ilyenkor általában a sajátjaim közül a legkisebb, de már lassan felnőtt kamaszlányom ezt jelzi felém és próbálok változtatni, hisz az ő megértésük és támogatásuk nélkül nem tudnék nevelőszülő lenni. Sokat jelent továbbá, hogy a fenntartóm maximálisan elismeri a munkámat, kaptam már pénzbeli jutalmat és főigazgatói dicséretet is. Biztosan segít az is, hogy állandó pörgésben vagyok. A településen egy alapítványban és egy egyesületben is tevékenykedem. Fontosnak tartom a gyermekeket, a családokat és a közösségépítést.

– Az ember a saját gyermekeinek a felnőtté válásakor, családi fészekből való kirepülésekor is ürességet, némi keserédes érzést él át. De más szülő gyermekét nevelni, gondozni hónapokig, évekig – miközben mély érzelmi kötődés alakul ki –, majd visszaadni vér szerinti családjának, vagy odaadni az örökbefogadóknak, egészen másfajta érzelmi helyzet. Hogyan birkózik meg ezzel?

– Egyszerűen így vagyok összerakva. Tavalyelőtt karácsonykor kaptam egy feladó nélküli levelet, amiben az első hozzánk került csecsemőről – aki most kétéves – volt egy fénykép. A fotó hátoldalán ez a szöveg állt: „Köszönöm, hogy gondoztál, neveltél. Nyugodj meg, most már jó helyen vagyok és egy boldog család nevel fel”. Ez volt a legszebb ajándékom. Bízom benne, amikor a nálam nevelkedett csecsemők, gyerekek felnőnek és elkezdi őket foglalkoztatni, honnan indult az életük, talán egyszer visszajönnek ide. Húsz év múlva kopogtat valamelyikük az ajtómon és megkérdezi: „Ne haragudjon, maga az, aki kisgyermekként gondoskodott rólam?” – ez az álmom.