Disznóvágást rendeztek a kalocsai néptáncosok a hagyományőrző házban

Mindent megtettek azért, hogy a lehető legautentikusabb eszközökkel és módszerekkel dolgozzák fel a Szakmárról, Romsics András gazdaságából hozott, 198 kilogrammos sertést. A munkába igyekeztek minden kíváncsiskodó járókelőt bevonni, és aki kivette a részét a feladatokból, azt vendégül is látták.

– Elsősorban az egyesületünk tagjai jöttek el, de a hívó szóra érkeztek a környékről is. Nagyon örültünk például a szakmári fiatalembereknek, hiszen ők valószínűleg ebben nevelkedtek, és talán ma is vágnak disznót – köszönte meg az önkéntes munkát a vidékről érkezett vendégeknek dr. Kovács Istvánné Sztakó Éva. A szervező egyesület vezetője kifejtette: azért fontos, hogy olyan emberek irányítása alatt folyjon a tor, akik korábban is részt vettek hasonlóban, mert a mai értelemben vett disznóvágások már nem úgy zajlanak, mint régen.

– A hús most már a hűtőládának készül: a lehető leggyorsabban dolgozzák fel a szakemberek, hentesárunak, és gyorsan véget is ér. Azt gondolom, hogy ilyen fajta disznótor, amilyet mi rendeztünk, már csak kevés helyen található meg – utalt a népies ruházatokra, falusi megoldásokra és autentikus eszközökre, amelyekkel dolgoztak. – Napjainkban már nem is főznek háromszor, mi viszont, hagyományosan, igen. A hagymás vér reggel készült, aztán délben is főztünk: levest és disznótoros pörköltet. Utóbbi régen májpörkölt volt, ami nem azt jelenti, hogy májból készült, hanem azt, hogy húsos pörkölt, amihez májat tesznek. Ezt fehér főtt krumplival tálaltuk, aztán természetesen készült pecsenye, az asszonyok megsütötték a hájas pogácsát, valamint a lekváros, mákos, diós édes hájast. Vacsorára orjalevest, töltött káposztát készítünk, és sült hurka-kolbászt is – sorolta a menüsort, amit a falusi torok alatt is tálaltak a családok.

A gasztronómiáról és a kora­beli közösségi tevékenységek hagyományairól egyszerre szól a nyilvánosan megrendezett disznótor, hangsúlyozta Kovácsné, megjegyezve: persze nem mindig tudtak ugyanolyan tárgyakat alkalmazni, mint régen. Ma már elkerülhetetlenek például a műanyag edények, de akinek csak volt valamilyen hagyományos eszköze, például fateknője, régi kazánja, bográcsa, az mind elhozta az alkalomra. A régi módszerek sem feltétlenül működnek napjainkban, vallotta be, a perzselésre utalva, amelyet a legelső toron még szalmával próbáltak meg, de csak mérsékelt sikert értek el.

Rá kellett döbbenniük, hogy ehhez ma már ők sem értenek, akik amúgy jártasak a falusi munkák folyamataiban. A hagyományőrzők által viselt népies munkaruháról szólva elmondta: a „régiek” a nagyon díszes, hímzett ruhákat nyilván nem igazán vették fel ilyen alkalmakra. Voltak ezek helyett kékfestő kötények, koszorús kötők, amelyeket korábban, más alkalmakra el-elhordtak, így kopottabb állapotukban már befogták őket a munkára – ezt próbálták illusztrálni a fellépéseiken viselt öltözékekhez képest egyszerűbb ruhákkal.