Fájó szívvel, de sok szép emlékkel köszön el a Kodály iskolától Alföldyné Dobozi Eszter

– Olvastam több Önnel készült interjút, de a családjáról keveset tudtam meg. Mesélne róluk?

– Cegléden születtem, egészen 18 éves koromig itt is éltem szüleimmel. Édesanyám varrónő, ő most 86 éves, betegsége miatt öcsém és felesége ápolja. Édesapám a hatvanas évek előtt gazdálkodással foglalkozott, főleg szőlővel, majd a téeszszervezés után a malomban lett művezető. 2016-ban hunyt el. Testvéremmel – ahogy ez talán más családokban is előfordul – gyerekkorunkban sokat kötődtünk, de aztán megszűntek a viták. Nagyon jó ember. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen testvérem van, amiben csak lehet, számíthatok a segítségére.

– Hogyan telt gyermekkora? Biztosan sokat olvasott, de mikor írta az első versét?

– Úgy gondolom, minden kisgyerekben eleve létezik vonzódás a ritmikus szövegek iránt, bennem is hamar jelentkezett. Még nem tudtam olvasni, mikor nagyapám segítségével megtanultam Arany Jánostól a Családi kört. Akkoriban nem volt általános a tévé, a vizuális élmények kevésbé játszottak szerepet életünkben. Én is csak hallgattam a szomszéd televízióját nyaranta a nyitott ablaknál. Az olvasásra hamar rászoktam, már az első tanévben, karácsonykor folyékonyan ment. A tanítónő rám is szólt, hogy ez korai, inkább még szótagoljak! Az olvasás volt az egyetlen olyan tevékenység, amely akkoriban kiemelhette az embert a mindennapokból. Nyolcadikos koromban az osztály Ki mit tud?-on előadtam Móricztól a Hét krajcárt, ez volt az első komolyabb jele annak, hogy érdekelhet az irodalom. Az írás egyre jobban vonzott. Tizenöt évesek lehettünk barátnőmmel, mikor elhatároztuk, hogy mindketten írunk egy regényt. Az elkészült fejezeteket aztán felolvastuk egymásnak. Persze nagyon amatőr művek voltak, de ez szép emlék. Ekkortájt született meg legelső versem is, amely az iskolaújságban jelent meg. Egyébként sokáig komolyan gondolkodtam az újságírásban is.

– Mesélne erről?

– Magyartanárom beajánlott a Ceglédi Hírlaphoz, és kaptam is megbízásokat riportokra, kis színesekre. Még honoráriumot is fizettek. Az újságírók sokszor elvittek – ahogy mondták – tájolni a környező kis falvakba, és kiraktak a Trabantból, hogy keressem meg például a tanácselnököt, készítsek valakivel interjút. És ezek a felnőtt emberek komolyan vettek engem, a tinédzser lányt, és rendesen válaszoltak a kérdéseimre. Sokáig azt hittem, ez lesz az én hivatásom. Nem így alakult, 1979-ben a József Attila Tudományegyetemen végeztem magyar-történelem szakon, majd a ceglédi közgazdasági szakközépiskolában dolgoztam, utána Kecskeméten, a 623. számú Ipari Szakmunkásképzőben kötöttem ki, itt tanítottam magyart és történelmet. Végül 1981-ben kerültem a Kodály Iskolába.

– Férje nemrég adott hírportálunknak interjút, ő bevallotta: az Ön iránt érzett szerelem miatt költözött Kecskemétre.

– 1996-ban ismerkedtünk meg Tokajban, az írótáborban. Persze korábban is tudtunk egymásról, láttam őt a tévében műsorvezetőként, és ő is olvasta az írásaimat. Érdekes, hogy első alkalommal csak tíz-tizenöt percet beszélgettünk, de megvolt a kölcsönös szimpátia. Ezután két évig leveleztünk. Vonzó volt számomra, hogy ő nem átallott gyönyörű betűkkel hosszú leveleket írni nekem, mikor ez már kezdett kimenni a divatból. Aztán egyre szorosabbá vált a kapcsolatunk, és jött a házasság.

– Pályafutása kezdetén nemcsak verseskötetek, hanem szociográfiák is születtek.

– Máig se tudom, miért pont engem választott ki egy idős tiszaladányi házaspár a tokaji írótáborban, de tény, hogy hozzám jöttek oda, és megkértek, hogy menjek velük, és írjak a szovjet hadsereg rémtetteiről, a megerőszakolt vagy málenkij robotra elhurcolt nők tragédiájáról. Történelemszakosként kötelességemnek éreztem utánajárni a témának, és egy magnóval felkerestem a túlélőket. Az összegyűlt vallomásokból állt össze a Csak a napnyugtát níztük című dokumentumkönyv. Majd a Forrás folyóirat ösztöndíjának keretében a kárpótlási jegyek végrehajtásában merültem el, Izsákon készítettem interjúkat idős parasztemberekkel, fiatal mezőgazdászokkal, még árveréseken is részt vettem. Az ennek nyomán megírt Tíz körömmel az Év könyve elismerésben részesült az Artisjusnál 1995-ben. Ekkor felvetődött bennem, hogy váltani kellene, és ezután a szociográfia műfajával foglalkozni, de végül maradtam pedagógus. Nem voltak meg az anyagi feltételeim a pályamódosításra, és talán hiányzott belőlem a kellő bátorság is, hogy szabadúszó legyek, és vállaljam az azzal járó bizonytalanságot.

– Hogyan lett igazgató a Kodály Iskolában?

– Egészen 1995-ig nem fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen ambícióim lennének. Az irodalom iránti érdeklődés és elköteleződés sokkal erősebben meghatározott. Akkor viszont többen ösztönöztek, hogy adjam be a pályázatomat. De meg kellett küzdenem azért, hogy elfogadjanak, és elismerjék: azért, mert valaki verset ír, vezethet iskolát is. Volt nyilván egyfajta kételkedés irányomban emiatt, és talán bizalmatlanság is, mert akkoriban – sőt manapság is – úgy vélekedtek az írókról, hogy renitens emberek. Különösen a politikai szféra tartott tőlünk, mert olyan kérdésekkel foglalkoztunk, amelyekkel a politikusoknak kellett volna, például a határon túli magyarokkal. Miközben a nyolcvanas években – hallomásból tudtam – az igazgató büszke volt rám, hogy nemcsak tanár, hanem költő is vagyok, én ennek kezdetben a hátrányát éreztem.

– Miként élte meg ezt a kettősséget?

– Soha nem hoztam be az iskolába a műveimet, és nem beszéltem kollégáimnak arról, hogy a tanítás után vagy a tanszünetekben mivel töltöm a szabadidőm. Aki fogékony volt az irodalom iránt, persze találkozhatott a verseimmel, de nem is vertem nagy dobra alkotói tevékenységemet. Egyfajta tartózkodás alakult ki bennem. De mindig is úgy gondoltam, hogy az ember összetett személyiség, attól, hogy munkaidőben órarendekkel, költségvetési problémákkal vagyok elfoglalva, az nem zárja ki, hogy otthon verseket írjak. Ez számomra örök belső késztetés volt, amitől ma sem tudok szabadulni.

– Mit tart igazgatóként a legnagyobb eredményeinek?

– A ’90-es évek közepére az intézmény válságos helyzetbe került. A református egyház visszakérte egyébként jogos tulajdonát, az Újkollégiumot, és a városvezetés úgy határozott, hogy iskolánk ide, a szovjet hadsereg által korábban használt Ferenc József laktanyába költözzön. Ez felborzolta a kedélyeket nemcsak a tantestületben, hanem a szülők körében is. Ráadásul a helyi sajtó sűrűn cikkezett arról, hogy miattunk megy tönkre a város, olyan sokat kell költeni az épület felújítására. Mindez nyilván nem tett jót az iskola hírnevének, tartottunk attól, hogy a szülők nem fogják hozzánk hozni a gyermekeiket. Az egyház sürgette a kitelepülésünket, emlékszem, egyszer egy küldöttség is bejött hozzám, hogy decemberre hagyjuk el az Újkollégiumot – mikor még a laktanya renoválása be sem fejeződött. Ekkor feljogosítva éreztem magam, hogy elmenjek Hegedűs Lóránt püspök úrhoz meghallgatásra. Kértem, hogy ne kelljen télvíz idején hurcolkodnunk. Utána már nem vetődött fel ez a téma, maradhattunk egészen a tanév végéig, 1997 nyaráig. Ez nem köztudott dolog, csak a szűkebb környezetemnek mondtam el, de lehet, hogy már eljött az ideje, amikor beszélhetek róla. Nagyobb zökkenők nélkül zajlott le a költözés, és sikerült az orgonát is magunkkal hoznunk. Az óriási próbatétel összehozta a tantestületet, számomra felejthetetlen élmény az az összefogás, ami akkor megvalósult. Nem az történt, amit jósoltak, hogy leépül az iskola, hanem ellenkezőleg, elkezdett nőni a diákjaink száma. Ezt rendkívül nagy eredménynek tartom, amire méltán lehetünk büszkék.

– Sok rangos elismerésben részesült az intézmény, ezek közül melyeket emelné ki?

– Például a Magyar Művészetoktatásért díjat, amelyet a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetsége valamint a Magyar Zene-és Táncművészek Szakszervezete által létrehozott kuratórium ítélt oda. 2005-ben megkaptuk a Magyar Örökség díjat is, ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a város határain túl is számon tartanak minket. 2010-ben a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány találta az iskolát elismerésre érdemesnek Kodály Zoltán szellemi hagyatékának ápolásáért, tavaly pedig a Kodály-módszert hungarikummá avató díjat vehettem át a Parlamentben.

– Bizonyára voltak nehéz időszakok is az elmúlt negyedszázadban…

– Emlékezetes év volt, amikor összevontak minket az M. Bodon Pál zeneiskolával és három óvodával, valamint a néptánc iskolával. Kihívás volt olyan pedagógiai programot, házirendet alkotni, amely megfelel az ovisoknak és az érettségi előtt álló diákoknak is. De nem bántam ezt a periódust sem, mert betekinthettem az óvodák világába, megtapasztalhattam, ott milyen gyerekközpontú a nevelés, milyen szeretettel veszik körül az óvónők a kicsiket, mennyire elkötelezettek hivatásuk iránt. Aztán az se volt könnyű szituáció, amikor 2013 januárjában – az átszervezés következtében – hirtelen gazdasági vezető, pénztáros, munkaügyi előadó, könyvelő nélkül találtam magam, mert felszámolták a gazdasági hivatalunkat. Meghatározó döntés volt, hogy a tömeges jelentkezések idején sem utasítottunk el szépen éneklő gyerekeket, inkább elindítottunk négy osztályt, és minden arra alkalmas termünket – így szertárt, labort is – felszabadítottuk a tanításra. Ma sincsenek beiskolázási gondjaink, szép eredményeket érnek el a gyerekek, tantestületünk pedig rendkívül kreatív emberekből áll. Nálunk semmihez sem hasonlítható a légkör, itt mindig zene, minőségi zene szól.

– Aki közelről ismeri, tudja, hogy súlyos betegséggel is küzdve dolgozott az iskoláért.

– Tizenöt éve diagnosztizálták, és bár mindent elkövettem, hogy ne foglalkoztassa kollégáimat, nem maradhatott rejtve előttük. Vannak nehéz időszakok és könnyebbek, hét esztendeig tünetmentes voltam, és boldog vagyok, hogy ezt a hét évet ajándékba megkaptam a sorstól. De bevallom, mostanra elfáradtam. Egészségi állapotomnak is szerepe van abban, hogy megválok az iskolai munkától, és negyvenéves munkaviszonnyal nyugdíjba vonulok. Utódomnak az emberi erőforrás miniszter Balogné Papp Boglárka ének-szolfézs-karvezetés szakos tanárnőt nevezte ki. Augusztus 13-a lesz az utolsó munkanapom az iskolában. Hetek óta azon dolgozom, hogy mindent rendben adjak át a következő vezetőnek. Nehéz az elválás… A vezetői munka túlnyomó része olyan feladat volt, amely nagyon közel állt hozzám, és szívesen végeztem. Szinte minden nap ért olyan élmény, ami miatt érdemes volt belevágni ebbe a munkába. De nem leszek tétlen otthon sem, sok mindent szeretnék megírni, amire eddig nem volt időm.