A legszívesebben gyermekeknek tervez épületeket Katkics Tamás

Katkics Tamás 1992-ben diplomázott, majd pályafutása első két évében Farkas Gábor és Öve­ges László irodájában dolgozott. Meglehetősen sűrű időszak volt ez számára: négy év alatt megszületett három gyermeke, és ekkor építették meg házukat is. Mint mosolyogva felidézi: sajnos bizony volt olyan munkaközi anyaga, amelyre Farkas Gábortól egyoldalas hibajegyzéket kapott, némi dorgálással kiegészítve. Jogos volt persze a kritika, de hát nem volt min csodálkozni, hiszen az éjszakák akkoriban altatással és pelenkázással teltek a Katkics családban, ő pedig a konyhában próbált meg dolgozni.

– Nekem mindig nagyon fontos volt a család, nem akartam, hogy a gyermekeim úgy nőjenek fel, hogy csak néhanapján látnak – jegyzi meg.

Ma már jórészt egyedül dolgozik, egyes nagyobb projektek esetén társul kollégáival. Nagyon széles repertoárban tervez, a családi házaktól az irodaépületekig, de nemrég egy 5 ezer négyzetméteres, Kadafalván épülő ipari üzem terveit is elkészítette. Tavaly óta a megyei építészkamara elnöke, nagy feladatának többek között a megyei építészeti pályázat népszerűsítését tartja, emellett szeretné rendszeressé tenni a kihelyezett kamarai üléseket is.

– Mely munkáira emlékszik vissza a legszívesebben?

– Valaki egyszer viccesen azt mondta nekem: lehet, hogy csak azért leszel építész, hogy egy épületet megtervezzél, de az nagyon jó lesz. Ha ezt veszem alapul, szívemnek nagyon kedves az a kis faház, amely szüleimnek készült; nem jelentett nagy szakmai kihívást, de ők örömüket lelik benne. Alapvetően azokat a megbízásokat szeretem a legjobban, amikor gyerekek számára tervezhetek épületet. Ilyen volt a szabadszállási óvoda átalakítása is. Elhatároztam, hogy olyanná varázsoljuk, ahova az ovisok szívesen lépnek be, és ami inspirálja a fantáziájukat. Ehhez pedig színek kellenek, íves, izgalmas formák, egy mesevilág. Így jött az ötlet, hogy az ovi a Mazsola és Tádé mese alapján legyen tökházhoz hasonló. A pénzügyi keretek nyilván adottak voltak, gömbölyű nem lehetett, de az oromfalakat meg lehetett faragni, és az ablakokkal is lehetett játszani, így nem lettek szigorúan vízszintesek és egyformák. A födémet kispóroltuk, így viszont belülről látszik a tető, ami szintén megmozgatja a gyerekek képzeletét. A legjobb visszajelzés az volt számomra, amikor az átadáskor láttam a gyerekek és az óvónők arcán is a boldogságot. Verseket is írtak az új ovihoz. Hihetetlen jó érzés volt! Ez a munka a Baumit homlokzatpályázatán díjazott lett, sőt Madridban, a nemzetközi versenyen megkapta a közönségdíjat.

– A megyei építészeti díjat a korábban Árpádvárosinak nevezett, mára Csigabigává átkeresztelt óvoda energetikai felújításával nyerte el. Mi jelentette ebben a fő kihívást?

– Több is volt. Egyrészt az óvodát egy kisebb tornateremmel is bővítettük, ennek meg kellett találni a helyét úgy, hogy könnyen megközelíthető legyen bármelyik csoportszobából, és a hozzá vezető közlekedő ne vágja ketté az udvart. Másrészt az óvoda beleolvadt a környező panelházak szürkeségébe, ebből is ki akartam emelni. És az a probléma is megoldásra várt, hogy miképpen lehet elvégezni az energetikai felújítást, ha a mindössze 4 centiméter vastag műanyag panelekre és az azt körülvevő alumíniumburkolatra nem tudunk hőszigetelést tenni. Végül hosszas számítások után a belső szigetelést választottam, álmennyezetekkel és speciális, a párát át nem engedő fóliával. Környezetbarát volt a felújítás, a meglévő anyagokat használtuk: az alumíniumlemezeket leszedték, élénk színekkel újrafestették és ezeket szerelték vissza. Rengeteget agyaltam, milyen színvilágot kapjon kívülről az óvoda. Fontos volt még a bejáratot is kiemelni, itt kaptak szerepet a nagy színes ceruzák, melyek egyben a rámpa korlátjának szerepét is ellátják. Végül felkerült egy mesefigura is, amely már messziről üdvözli az ovisokat. Én eredetileg gyermekkori kedvencemet, a Kisvakondot terveztem, de teljesen igazat adtam Szemereyné Pataki Klaudia polgármesternek, aki a kecskeméti rajzfilmstúdió meséiből ajánlott egy kedves szereplőt. Így választottuk ki végül a két vízicsigát a Vízipók-csodapók sorozatból.

– Milyen elveket tart fontosnak a munkája során?

– Ahhoz, hogy valaki kötődjön a városához, falujához, szükségesek a szép emlékek – hogy ez volt az ovim, ide jártam iskolába –, de az is, hogy ezekre a múltbeli dolgokra büszkén gondoljon vissza. Ha mi, építészek épületeinkkel hozzá tudunk járulni ilyen érzelmi kapcsolatok kialakulásához, akkor úgy vélem, jól látjuk el a feladatunkat. Nekem az építtető, az épület használója iránti empátia talán a legfontosabb. Mindig igyekszem a lehető legjobban megismerni a megrendelő életmódját, hogy mi az, amit fontosnak tart egy háznál, és vajon milyen lenne neki ott laknia, dolgoznia. Ezzel a beleéléssel tudom a legjobban megfogalmazni, megközelíteni a vágyott épület tervét. Persze, ez roppant nehéz, hiszen a jogszabályok szűkítik a lehetőségeket. Éppen emiatt az összetettség miatt a miénk a világ egyik legszebb szakmája, és ajándékoz meg rendkívül sok örömmel, élménnyel.