Osztálytalálkozó

Gyakran tudósítanak újságíróink harminc-, negyven-, ötven- vagy épp hetvenéves osztálytalálkozókról. Nekem pedig minduntalan eszembe jut ilyenkor, hogy általános iskolás és gimnáziumi osztálytalálkozóm is csak egyetlen egy volt az elmúlt tizenöt évben. Pedig mind a két osztályközösségem igen erős kapcsolatok hálójával bírt, a középiskolai csapatra különösen igaz ez.  Mégsem törtük, törjük magunkat, hogy újra lássuk, halljuk egymást.

Véleményem szerint ennek igazából prózaian egyszerű oka van: a közösségi oldalaknak hála olyan, mintha képben lennénk egymás életével. A legtöbbekről tudható, hogy hol járt egyetemre, mit dolgozik, megházasodott-e, alapított-e a családot, egyáltalán Magyarországon él-e még. Hiába is, hogy vannak, akik nincsenek fent ezeken az oldalakon, vagy épp semmilyen információt nem osztanak meg magukról az online térben, mégis a többség jelenléte miatt olyan, mintha nem szakadtunk volna ki teljesen egymás életéből. Ennek tükrében pedig úgy tűnik, kevésbé van igényünk egymás személyes társaságára. Pedig milliónyi dolog lehet, ami a közösségi oldalakat böngészve nem derül ki, amiről csak egymással szemben ülve szerezhetnénk tudomást. Az a szomorú igazság, hogy elkényelmesedtünk, és nehezen lépünk ki a megszokott keretekből. Miközben vélhetően mindannyian érezzük, ötévente egy találkozó feltöltené a lelkünket, akár újra egymásra találhatnának régi cimborák, barátok. Persze, lehet, hogy a közösségi oldalakra fogni ezt a változást (is), sarkítás a részemről, de nem lehet nem észrevenni, hogy épp azt a generációt érinti az osztálytalálkozók hiánya, akik az egyik legaktívabb használói a közösségi médiának. 

Ami engem illet, nem vagyok különb másoknál, én sem mozdítom a kisujjamat sem, hogy változtassak ezen. Nem vagyok erre büszke, mert egykori közösségeink megérdemlik, hogy időről-időre újra élettel töltsük meg őket. Tévút, ha azt gondoljuk, megspórolhatók ezek a találkozások. Ugyanis csak ezek mutathatják meg azt, amit a közösségi média felszínes világa elrejt előlünk. Ráadásul, hatalmas segítség lehet az önreflexióban, ha olyan emberekkel beszélgettünk, akikkel még gyerekként töltöttük együtt az időnket. Általuk láthatjuk csak igazán, honnan, hová jutottunk. Szóval ideje megmozdítani legalább a kisujjamat ez ügyben.