Fűféle

A májusi esőkről járja a már-már elcsépelt mondás, hogy aranyat érnek. A fagyosszentek eddig szerencsére csak lehűlést és csapadékot hoztak, amire nagy szükség van a félsivatagossá nyilvánított Duna–Tisza közén. 

Az üdén zöldellő vetések látványa  sokkal örömtelibb, mint az aszály miatt alig térdmagasságúra növő napraforgóké. Az elmúlt évek időjárásának egyik nagy vesztese volt a kukorica és ha nem lesz elegendő csapadék idén is komoly terméskiesésre lehet számítani. Ahol nem tudnak öntözni, ott bizony számolni kell mindezzel. 

Már sokan és sokszor írtak azokról a komoly vízveszteségekről, amik egyszerűen kicsorognak az országból a legnagyobb folyóinkon. Tervek, több évtizedes ötletek vannak ugyan a vízmegtartására, egyre gyakrabban tanácskoznak a lehetőségekről, de lassan szökkenek szárba az elképzelések.

Néhány évig egy tanyán éltem, de az ásott kutunkban egy csepp vizet sem láttunk és a Dong-ér medrében száraz lábbal is átkelhettünk az év legnagyobb részében. Az aszály hatását láthattuk a közeli erdőkben, ahol a vadállatok is megsínylették a vízhiányt.

Nemrégiben több helyen búzaszentelőt tartottak a határban és a templomokban is imádkoztak a földek terményeiért. Az egyik szertartáson hangzott el Nyikolaj Vasziljevics Gogol 1842-ben megfogalmazott gondolata a természetről, a természettel való együttélésről: „Annyi bizonyos, hogy a földet művelő ember együtt halad a természettel, az évszakokkal. Részese és társa mindennek, ami a teremtésben végbemegy.”

A modern kor embere valahol elveszítette ezt a tudatot, miközben egyre inkább kizsákmányolja a termőföldeket is. Egy fűféle, a búza jelenti mifelénk az élet a forrását, aminek feldolgozásához kell az ember munkája, hogy a mindennapi kenyér az asztalokra kerülhessen. Fontos lenne helyreállítani a kapcsolatot a természettel, mert így csak a fohászok maradnak.