Mese az égről, avagy Gondnok és Gerle találkozásáról

Nem borotválkozott már egy ideje, szőrös volt meg álmos. (Gyerekkorában nem tudta eldönteni, hogy az álmos azt jelenti-e, hogy valaki keveset aludt, vagy azt, hogy a szeme alatti táskákban álmok térnek nyugovóra.)
Kényelmesen pakolt ide-oda, elhúzta a függönyöket, kitakarította a konyhát, elmosogatott pár bögrét, csészéket.
Tette a dolgát.

Csak akkor vette észre, amikor kifutott a kávé. Ott ült a lakásában a parkettán, szomorú arccal, esendő arccal, és kavicsokat kapirgált a szemgödréből. Az első, amit megfigyelt, hogy túl szigorú volt a kontya.
– Hogyan issza? – kérdezte a nőtől aztán, nem zavartatta magát túl sokáig. Két éve tért be hozzá legutóbb olyan ember, akit por és homok koszolt, de főleg az lepte meg, hogy akadnak még ilyenek.
– Két cukorral, tejjel – mondta amaz, a vesszőnél és a mondat végén szorosan összezárta a száját, ahogy a madarak a szárnyukat röpülés után.
– Semmi holmit nem hozott magával? – A férfit leginkább a válasz miértje érdekelte.
– Semmit. – A nő szemei szinte káromkodtak: – Rájöttem, hogy az egész életem kényelmesen beleférne egyetlen bőröndbe, ezért inkább otthagytam magam mindenestül.

A forró kávé rálöttyent a borostás pulóverére.
–  Gondnok vagyok. – Fájdalmasan sziszegett. – Az égé. Magát hogyan szólíthatom?
–  Gerlének. – Összekulcsolta ölébe ejtett kezeit. Az alakja olyan volt, mint a július illata, nyakának és vállának ívébe pedig virágokat lehetett volna ültetni. Bazsarózsát. Ibolyát.
A férfi, miután letörölte az asztalról és magáról a kávét, két bögrét teletöltött, majd fogta a létráját és intett Gerlének.
– Két perc és itt vagyok, csak felkeltem a Napot.
A ház teteje fölött gubbasztott a Nap, fekete vászonnal letakarva. A gondnok üggyel-bajjal felmászott hozzá a létráján, megmozgatta rajta a takarót, aztán le is húzta teljesen. Ezer madár rebbent szerte, s a napsugarak sóhajtva terültek szét az égen.

A nő az ablakból nézte, és igen kíváncsi volt arra, hogy a gondnok minden éjjel felfesti-e a csillagokat, mert ő nagyon régen látta már őket, lent a földön csak porfelhőket talált, még a csillagok is kavicsból voltak.
A gondnok fáradtan törölte meg a homlokát egy zsebkendőben, miközben odaköszönt a legközelebbi felhőn lakó szomszédjának.
Az horgászbottal a kezében ült a teraszon türelmesen, várta a vacsoráját. Nem álltak le beszélgetni, igazából nem is szerették egymást, nagyon mások voltak ők ketten.

– Madarakat horgásznak? – kérdezte Gerle, és a döbbenetétől majdnem eleredt az eső.
– Mivel idefönt halak nincsenek… – A gondnok szinte szégyellte magát, pedig ő sosem evett húst. – Főleg varjút.
– Odalent a madarakat az emberek mindig csodálattal nézték, fájduló nyakkal nézték. Mert tudnak röpülni.
– Azt mondják – szólt a gondnok –, hogy aki igazán szabad, madárrá lesz élete végén.
A nő bólogatott, bár nem hallotta még ezt a mondást. A szabadságról voltak elképzelései gyerekkorában, de nem sokáig dédelgette őket, hagyta, hogy mind összetörjön egy mennydörgésben.
Gerle világéletében szerette a mennydörgést. Az esőt. A vihart is.

***

Napokat töltött ott a gondnoknál a parkettán ülve. Törökülésben hallgatta a férfit, a mesét a csillagról, amit meg kellett pucolni, hogy elég tisztán ragyoghasson, az éjjeli lepkéről, aki egész életében a nappal fényét kereste a lámpáké helyett, s mikor meglelte, belehalt a boldogságba, és a felhőkön himbálózó csillárházakról is.
Gerle bezárt szívvel, bezárt szájjal hallgatta, már nagyon régen elfelejtette, hogyan kell a mesére figyelni.

– Lehet idefönt mindenféle szelet venni. Egy befőttesüvegbe zárva adják, kék szalaggal átkötve. Mi széllel közlekedünk idefönt a felhőink miatt, ezért nagyon fontos, hogy mindig legyen tartalék. – A gondnok elhúzta kamrája ajtaját, és Gerlének majdnem leesett az álla, amikor meglátta azt a többpolcnyi szelet, ami odabent volt.

– Tengeri szél is van? – kérdezte aztán egy gyerek áhítatával, és a férfi először látott az arcán olyasmit, ami nem emlékeztette őt a türelmes beletörődésre. Felugrott hát, és kiválasztott egy pöttyös fedelű üveget. Átnyújtotta, és a másik reszkető kézzel, didergő szívvel fogadta el, mielőtt folytatta: – Apukám hajós volt, a tengeri szél a kedvencem.
Gondoké meg az, amelyik a szélcsengőket táncoltatja.

– Ő olyan ember volt, akiről egyből megmondták, hogy a kapucnijában hordja az őszt. – Gerle hangosan beszélt, s magabiztosan. A férfi szívét úgy csiklandozták a szavai, ahogy a haj szokta a vállat. – Vak volt az evilági dolgokra, de ha becsuktad a szemed – ekkor becsukta Gerle is –, és elképzelted a tengert, pontosan le tudta írni, hogy mit látsz. Halat, rákokat, még a hullámodról is megmondta, hány méter. Hogy partot, szívet mos-e. És apám hasonlatokban beszélt, „én úgy szeretlek, ahogy a kimondott szó a szádat”, mondta, ahogy a folyó szól, ha kiszárad, és a bókjaitól pirult az ég, amikor elfáradt a nappal.
És ekkor elhallgatott, nagyon hirtelen. Olyan zavar volt az arcára írva, melynek két vége kiáltássá forr össze abban országban, ahol mindig ősz van, és mindig vihar.

– Tovább nincs? – Gondnok hangja esőkopogás volt Gerle szívének párkányán.
Kivette vendége kezéből az üveget, és az elfeledett szelek befőttje mögé tette.
– Mielőtt meghalt – szólt Gerle, és tél lett a szobában – kaptam tőle egy kagylót, ami a tenger zaját vigyázta. – A falat nézte, de mégsem, az azon túli dolgokat, amiket nem látott rajta kívül senki sem. – Aztán egy nap, amikor a fülemhez raktam, nem hallottam belőle semmit.
Csönd lett megint. Gerle érezte a tenger sós ízét a szájában újra, az arcüregébe, a ráncaiba, a fülébe, mindenhová odaszáradt a só, és ő ott állt a tengerparton, a kagylóval a kezében, és kócolta a haját a szél, és csípte a szemét a könny, és ő nem hallotta, nem hallotta.

***

Gondnok szeretett volna szélcsengőt a szíve helyére. A fotelben ülve nézte végig csöndben, ahogy Gerle átrendezte a szobáját: a villákat a jobb fiókba, a kanalat a balba, a szekrényt odébb két méterrel, a komódra nincs is szükség már, és ez mind nagyon-nagyon fájt neki.
A zoknijait nem találta, a megszokott kávé és penész szaga helyett Gerle bőrének illata volt az ébresztő, az az álmos, reggeli illat, ami a hegedű sírására emlékeztette őt.
– A nyaka és a válla ívbe virágokat lehetne ültetni – mondta egyszer megrendült szívvel, elesett szívvel. – Bazsarózsát. Ibolyát!
És utána órákig nem szólt, csak feküdt az ágyban mint a beteg, aki tudja, hogy a halálán van, feküdt bágyadtan és lázasan, és egyetlen szó sem hagyta el a száját.

– Szeretnék mesét hallani az égről – szólt Gerle, miközben kicserélte a borogatást a férfi homlokán egy hidegebbre, az pedig, mintha az anyja parancsolta volna, úgy ült föl megadóan. Megadóan és készségesen.
Vihar volt odakint. Odabent is.
Azon a délutánon Gondnokot jókedvűvé tette a szomorúsága: mélyebbnek találta lakása falának repedéseit, a bögréje mindig koszos volt, a ruhák a fogason ócskák, ő pedig túl kevés, mint a kávézásra fordított idő a nyári reggeleken – és nevetett.

– Tegyen boldogtalanabbá! – kiáltotta Gerlének, mikor már olyan közel voltak egymáshoz, mint a panelházak, amikben Gerle és szomszédjai laktak régen.
Akkor azt gondolta, hogy a nő úgy néz rá, mint az a gyermek, aki odafönt született.

És akkor. És akkor egyszer csak meghallotta. Gerle szívének partjára hullámok csapódtak, nagy csobogással, erővel és hittel.
– Hazamegyek – mondta, és felhők úsztak a szemében.
Gondnok pedig meg akart halni, hogy Gerle belélegezhesse a hamut, amivé majd válik.