A novellapályázat második helyezettjének írása

Lakos István: Kandúrfi, a karácsonyi csodacica

Karácsony közeledtével a Tarka család legkisebb tagja, ahogyan azt minden hétéves kislány teszi, izgatottan várta az ünnepet. Neki a Karácsony nem csak egy ünnepet, hanem az egyetlen ünnepet jelentette. Szülei már születése előtt nagyon rossz anyagi körülmények között éltek, de megfogadták, hogy születendő gyermeküknek mindent megadnak. A kislány pont december 24-én éjfélkor született, ezzel adva a Tarka szülőknek életük legszebb karácsonyi ajándékát. Ám a szülők tudták, hogy bár a legnagyobb szeretetben, de mégis szűkösen tudják majd csak felnevelni szemük fényét, ezért a kislány születésétől kezdve igyekeztek minél több költségkímélő megoldást találni. Az egyik ilyen praktikus döntés volt az, hogy a kislányt Évának nevezték el. Így alakult, hogy a kis Éva mindig egyszerre ünnepelte születésnapját, névnapját, és a karácsonyt. A kislány ezt a napot várta egész évben a legjobban, már hetekkel az ünnep előtt elkezdett visszafele számolni a naptárban. Éjjelente úgy feküdt le, hogy tudta, egy nappal kevesebbet kell várnia az ajándékosztásra. A kislány sosem volt követelőző, látta, hogy szegényebbek, mint társai. Tudta, hogy amíg mások minden rokontól kapnak akár több ajándékot is, őt majd csak egy csomag várja a fa alatt. Őt viszont ez nem zavarta, mert míg társai sosem tudtak mit kezdeni a sok felesleges kacattal, addig ő minden évben azt az egy dolgot kapta, amire a leginkább vágyott. Kétéves korától minden december elsején odament az édesanyjához, és segítségével írt egy szép levelet a Mikulásnak, hogy milyen ajándékot szeretne kapni. Sosem értette, hogy van ideje a Mikulásnak minden gyerek kérését teljesíteni, az pedig fel sem merült benne, hogy valójában szüleitől kapja a meglepetést. Hetedik születésnapja közeledtével is elkészült a levél, amiben Vica – szülei így becézték – egy fehér szőrű, doromboló kiscicát kért. Szülei, bár tudták, hogy a kisállat érkeztével még egy éhes szájat kellene etetni, hosszas tanakodás után mégis a macskavétel mellett döntöttek. Elvégre Vicának csak ez az egy kérése volt egész évben, nem tudnának a szemébe nézni, ha nem teljesítenék. Körbejártak hát minden kisállatkereskedést, menhelyet, ismerőst, de sehol sem találtak fehér bundás kiscicát.
Karácsony reggelén Vica boldogan szaladt le a lépcsőn, hogy kinyissa ajándékát. A nagy sietségben még meg is botlott a túl hosszú hálóingében, de most ez sem érdekelte. Tele volt várakozással a doboz alján megbúvó kiscicával kapcsolatban: Vajon játékos lesz? Szeretni fogja a tejet? Megfogja apa egereit a padláson? Dorombol majd, ha simogatom? – ezen kérdések mind átfutottak agyán, mígnem megpillantotta a szépen feldíszített fenyőfát. Megdöbbenésére a fa alatt nem volt doboz. A konyha felé fordult, ahol megpillantotta édesanyját, aki éppen őrá nézett. Anyja szemei könnyben úsztak, de nem mert hangosan sírni. A kislány nem értette, hogy miért olyan bánatos anyukája, és főleg azt nem, hogy hova lett a doboz. Már éppen arra gondolt, hogy valami rosszat tett, és a Mikulás nem hozott ajándékot, anyukája pedig valószínűleg ezért sír. Ám ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, és édesapja lépett be kezében egy kartondobozzal. A kislány azonnal elmosolyodott, odarohant apjához és türelmetlenül várta, hogy kinyithassa ajándékát. Látta, hogy a dobozon van egy címke is, amin feladóként a Mikulás, címzettként pedig Tarka Évike szerepelt. Levette a doboz tetejét, aminek az alján ott kuporgott egy kis fehér szőrgombolyag. A szalmával bélelt kartondoboz alján, egy ruhadarabon feküdt a Tarka család legújabb tagja. Vica óvatosan kezeibe fogta a kisállatot, és magához ölelte. Hosszú perceken keresztül babusgatta, szagolgatta, nyugtatgatta a remegő állatot. Ezalatt a szülők feszülten figyelték, hogy a kislánynak nem tűnik-e fel valami a „kiscicán”. Vica valóban furcsállotta, hogy ez a kismacska kicsit eltér azoktól, mint amiket a filmekben látott; de rögtön arra gondolt, hogy azok nagy macskák voltak, és kiscica korukban még azok is így nézhettek ki. Az állatka teste ugyanis elég tömzsi volt egy macskáéhoz képest. Farka túl rövid, fülei pedig túl hosszúak voltak… egy macskához képest. De Vicát ez nem érdekelte, annyira örült a fehér jövevénynek.
– Nézd anya, mit kaptam a Mikulástól! Egy aranyos hófehér kiscicát! – mutatta végül meg kiskedvencét a lány édesanyjának. Az anya végre elmosolyodott, lehajolt lányához, és szorosan magához ölelte.
– Hát ez a Mikulás nagyon kedves ember lehet, Vicuska! Olyan szép kiscicát kaptál tőle, amilyet még én sem láttam. Hogy fogod elnevezni?
– Kandúrfinak! – vágta rá azonnal a választ a kislány, hiszen már hetek óta a kisállat nevén töprengett.
– Rendben kincsem, ez tökéletes név. Menj, tedd vissza Kandúrfit a dobozába, és takargasd be, nehogy megfázzon. – A kislány eleget is tett anyja kérésének, miközben újra nyílt az ajtó. Ezúttal Klárika néni érkezett a szomszédból, aki minden évben átjött karácsonykor egy reggeli kakaóra. Vica, mint mindig, örömmel szaladt az asszony felé, hogy megmutassa neki, idén mit kapott a Mikulástól. Feltette Klárika néni elé a dobozt az asztalra, ő maga pedig felmászott a mellette lévő székre.
– Nézd csak Klárika néni, mit kaptam! – tolta még közelebb a dobozt a nő elé. Az belekémlelt a dobozba, majd mutatóujjával kicsit felemelte az állatkát borító ruhát. Elmosolyodott, majd így szólt:
– Hát Vicuska, ez a legszebb kisnyuszi, akit életemben láttam! – majd visszatakargatta a kisállatot, és visszatolta a dobozt a lány elé.
– De ez nem is kisnyuszi, Klárika néni! Ez egy kiscica! Ma reggel hozta nekem a Mikulás, és Kandúrfinak neveztem el! – mormogta sírós hangon a kislány maga elé, mert nem értette, hogy az asszony miért keverte össze a kiscicáját egy nyúllal. Eközben Klárika néni ránézett a konyhapultnál álló szülőkre, akiket szintén a sírás kerülgetett. Az édesapa inkább kiment a kertbe fát hasogatni, nem akarta megvárni, amíg kiderül a csalás. Az édesanya remegő kézzel vitte az asztalhoz a forró kakaót, és miközben töltött az asszony bögréjébe, néhány könnycsepp is legördült az arcán.
– De ez akkor is egy igazi fehér kiscica. Mégpedig doromboló kiscica! Ugye anyuci? – kötötte az ebet a karóhoz a kislány.
– Úgy van kincsem. Ez egy igazi doromboló kiscica – válaszolt elcsukló hangon a nő, majd ránézett a vendégre. Klárika néni most jött rá, hogy véletlenül elszólta magát ahelyett, hogy fedezte volna a szülőket.
– Várj egy picit kincsem, add csak vissza azt a dobozt egy percre. Tudod, az én koromban már nem lát olyan jól az ember, megnézném újra. – mondta, miközben feltette orrára addig nyakba akasztott szemüvegét. Most ki is vette az állatot, jó közelről megnézte, majd a kislány kezeibe helyezte.
– Ne haragudj, Vicuska, igazad volt! Ez tényleg egy kiscica. És milyen gyönyörű! – mondta elmosolyodva az idős asszony, majd hozzátette:  Hallgasd csak! Már dorombol is. Ekkor a kislány a füléhez emelte Kandúrfit, majd elmosolyodva így szólt: Tényleg.