Pintér Lajos a Nekem8 Teázóban

"Szeretnék élni..." vág egyből mondanivalója közepébe... és hogy mi kell a teljes élethez? Talán egy biztos pont, s bár iránytűnk elnyelte a tenger Szisz kapitány vezetésével tovább keressük a kikötőt.

A költő számára nagyon sokat jelent eredete, saját hazájának vallja felmenői szülőföldjét. Így az otthon nyugalmát végül egy palack Csongrádi Zweigelt idézi elénk. Egy jó barát díjnyertes itala mellett csillapodik honvágyunk, ismerősökre és harmóniára találunk. De nem csak ezen a vidéken áldozunk a nemes italok oltárán, a Dunántúl napsütötte dombjain éppoly kitűnő itókák teremnek, amelyek hatására az elmúlás múzsája suttog fülünkbe ihletet.

Csendes szemlélődőként intünk a sorsnak, hagyjon még, majd jön az utókor... ám időnk rövid története felráz a melankóliából. Alma Mahlerrel megyünk az éjszakába, szeretni és harapni akarjuk a rohanó életet, elveszni zenészek és bohócok égkék szemében. Nem csoda hát, ha reggel mikor a bohémkodásból ébredünk egy Üzenet fogad: Feneketlen tó partjára értünk.

Valaha volt értékeink ott nyugszanak az alján, de a mélység akkora, hogy felhozni őket lehetetlen. Nehéz a szegénységgel szembesülni, s mit tehet egy művész, ha jártában-keltében elétárul az utcák nyomora? Ezüst című (egyben kötetcímadó) versébe szövi azt, egyenlőség-elvet alkot, hogy amit a társadalmi igazságtalanság elvett, azt a természet kincseivel pótolja:

"ragyog a nap
és a nyitott tenyérbe
hol lapul
 egy fillér
két fillérke
a nyitott tenyérbe
sugarait
arany pénzeit beleszórja
tessék kenyérre..."