Álom az egypártrendszerről?

Nem tudom, hogy Orbán Viktor egyfajta vezérelvnek tekinti-e a Kádár-rendszer félig ironikus, félig kesernyés mondását, miszerint „egy párt legyen, de az jó”, annyi azonban biztos, hogy a „Megőrizni a létezés magyar minőségét” című beszéde, amelyet még tavaly szeptemberben mondott el Kötcsén, és amelynek szerkesztett változata a Nagyítás legfrissebb számában olvasható, gyakorlatilag az egypártrendszer megteremtésének a lehetőségét vázolja föl. Mert miután a Fidesz elnöke bevezetőjében megállapítja, hogy részint a manapság tapasztalható jobboldali konjunktúrának, részint meg a Fidesz megerősödésének köszönhetően napjainkra megszűnni látszik a rendszer dualitása, azaz egy úgynevezett centrális politikai erőtér van kialakulóban, úgy ítéli meg, reális lehetőség van arra, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz esztendejét ne az eddigi duális erőtér határozza meg, amely „...az állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál”. Ehelyett – így Orbán – „huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza, s ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”. Ezért aztán – hangzik a Fidesz-elnök javaslata – nem a másik féllel vívott folyamatos küzdelmet, nem az állandó harcra, hanem az állandó kormányzásra berendezkedett politikát kell választaniuk..., amely célkitűzés még úgy is dícséretes dolog, ha tudjuk, hogy Orbán éppen azok egyike volt, akik percnyi szünet nélkül harcolták végig az elmúlt húsz évet. No, dehát kvázi egypártrendszerben tényleg nincs szükség semmiféle küzdelemre. 

Ez utóbbi megjegyzésemet persze, csak félig-meddig kell komolyan venni, mert bár a szóban forgó eszmefuttatás kapcsán némelyek azonnal „Orbán kötcsei beszédét” emlegették (amiről még a legostobábbaknak is rögvest Gyurcsány Ferenc elhíresült őszödi fellépése jut az eszükbe), mások meg azt mondták, „no, lám-lám, végül csak kibújt a szög a zsákból”, jómagam úgy vélem, valahol minden politikai pártnak az a szándéka, hogy időtlen időkre bebetonozza magát a hatalomba, így csak ezért a Fidesz elnökének sem tehetünk szemrehányást. Arról nem is szólva, hogy a hosszabb távú építkezéshez, a nagyobb léptékű, az ország sorsát akár több évtizedre is meghatározó tervek (reformok?) megvalósításához – feltételezem, hogy a Fidesz ilyesmit is akar csinálni – kétségkívül nem elegendő négy esztendő, amiként az is tény, hogy az elmúlt évek kaotikus viszonyait követően az emberek nem kis része mindennél jobban vágyik egyfajta nyugalomra és stabilitásra, amelynek vízióját az Orbán-beszédben fellelhetjük. Az is tény azonban, hogy a magyar választópolgárokat – talán a törökök, a tatárok, és a Habsburgok fennhatósága alatt, talán az „átkosban” eltöltött negyven évnek „köszönhetően” – azonnal kiveri a hideg veríték, ha arról hallanak, hogy valamely politikai erő „örökre” szeretne berendezkedni, meg afféle egyeduralmi terveket szövöget. És ha innen nézem az ügyet, nem biztos, hogy nagyon okos dolog egy ilyen beszédet elmondani. Az is igaz persze, hogy Orbán a szavait nem a legszélesebb nyilvánosságnak, főként meg nem választási kampány idejére szánta.