Különleges élmény alámerülni a kékfestés világába

Vidákék másfél évtizede érdeklődnek kékfestés iránt. Istvánt Bolyós András debreceni kékfestőmester avatta be a kékfestés tudományába és művészetébe. Ő fizikus és kémikus volt, aki azt vallotta, hogy titok nem létezik a kékfestés mesterségében, ugyanis a tudomány már régen leírta a kékfestők által őrzött titkokat. Most pedig István és Mari a nagyközönség számára szeretné közelebb hozni ezt a patinás mesterséget. 2007-ben könyvet írtak Kékfestés nemezen címmel és terveik között szerepel a munkafolyamat filmre vétele.

Téli műhelyükben fogadott bennünket Vidák István, aki kékfestésre invitált és elmondta, miért nyitották meg műhelyüket az érdeklődők előtt.

– A kékfestés drága szakma, több tízmillió forintba kerülne ma egy műhelyt berendezni. Nyomódúcok százai és egyéb eszközök kellenek hozzá, és az indigó is nagyon drága. És akkor csak a pénzről tettem említést. Természetesen tudásra is szükség van. Szeretnénk ezt a bonyolult, drága és hosszadalmas munkafolyamatot leegyszerűsíteni úgy, hogy a kész alkotás ne legyen gyengébb minőségű. Ízelítőt szeretnénk adni a kékfestésből, célunk, hogy megtapasztalják a mesterséget az ez iránt érdeklődők – mondta a vendéglátónk, miközben bevezetett a műhelybe. Egy madaras életfás zsákocskát készíttetünk a 100 százalékos pamutvászonból, melyet Bakos Zoltán bácsalmási kékfestő főzött ki, vasalt simára, és a család nagykőrösi ismerőse, Hajdú Ágnes varrt belőle zsákocskákat.

Négy, apró fadúccal dolgoztunk. Mindegyik Indiából származik – mint a mesterség maga –, István vásárolta Delhiben. A sűrű tejfölszerű pépet ecsettel egyenletesen eloszlatva felvittük a nyomókeretre. Ebbe nyomtuk bele a dúcokat. A fő mintát pöttyökkel egészítettük ki. Erre szolgált néhány fapálca.

– A dúcnyomás azaz a kékfestés egy sokszorozó eljárása. A gyakorlott kéz akár öt perc alatt elkészítheti a mintát – említette István.

A fővonalak felvázolása és egy próbanyomat után rögtön jöhet az igazi alkotómunka. A zsákba is egy nemezlap kerül, ami ruganyosságot ad a vászonnak. A kész formáknak köszönhetően csupán arra kell ügyelni, hogy elegendő pépet vigyünk fel a pamut anyagra, vagyis egyenletesen fedje a felületet. Laikusként is igen könnyű a minta felvitele, persze nem ebben áll a mesterség. Miután elkészült a minta, a szárítás következett, amit hajszárítóval gyorsítottunk meg.

Ezt követően két biztosítótűre függesztettük a zsákocskát, melybe kavicsok kerültek súly gyanánt, és kimentünk az udvarra, ahol egy hordó várt bennünket. Benne zöldeskék folyadékkal: ez maga a természetes indigófürdő, amely vasgálic, mész, víz és indigó megfelelő arányú keveréke. A fürdőbe beleengedtük a péppel megnyomott vászonzsákot és legalább negyedóráig benne tartottuk. Közben István elmondta, hogy köszönetet szeretne mondani Kovács Miklósnak, a Tiszakécskén élő Kossuth-díjas mesternek, akitől sok mindent megtudott Kecskemét kékfestőmúltjáról. Ugyanígy köszönet illeti Bakos Zoltán népi iparművészt, aki Bácsalmáson él, a Skurutyák János-féle műhelyben dolgozik, és tanácsaival gyakran ellátja őt és párját.

Negyedóra múltán eljött a kiemelés ideje. Ekkor még zöld színű a textil, mert a vasgálic elvonja az oxigént, és valójában a levegőtől nyeri el az anyag a kék színét, amikor megköti a levegőben lévő oxigént.

Szemmel látható, ahogyan fokozatosan átváltozik a kelme színe.

Attól függően, hogy milyen sötét árnyalatot szeretne elérni a kékfestő, annak megfelelő számban meríti be és veszi ki negyedóránként az anyagot. Ha egészen sötét színt akar létrehozni, akkor 13–15 alkalommal is ki kell emelnie a indigófürdőből 15 percre az anyagot, majd miután a levegővel érintkezett, ismét visszaengedni negyedórára.

Végül savas vízzel oldottuk le a pépet, ekkor előtűnt a fehér minta a kék környezetben – a pép tulajdonképpen védte a fehér felületet. Ha kékfestővé nem is váltunk, pláne mesterré nem, mégis különleges élmény volt a pamuthoz hasonlóan alámerülni a kékfestés világába.

A Népművészet Mestereinek kapuja a Petőfivárosban alkalmanként nyitva áll az érdeklődők előtt. A járványt megelőzően havonta egyszer találkoztak az érdeklődők a Duna–Tisza közi Népművészeti Egyesület szervezésében a Csoóri Sándor Alap támogatásával. Remélik, hogy hamarosan ugyanígy folytathatják.

Európában hasonló a mintatekercs

Hazánkban 1890-ben még négyszáz kékfestő volt, a második világháború idején pedig még negyven műhely működött. Nem volt olyan kis- és nagyváros a megyénkben, ahol ne lett volna legalább egy képviselője a mesterségnek. Ma öt ilyen család van hazánkban, köztük két kékfestőmester él megyénkben. Mi jól állunk, mert Németországban négy, Ausztriában és Szlovákiában kettő, Csehországban pedig egy van. A kékfestés mindig különleges mesterség volt. A dúcok készítői vándoriparosok voltak, bejárták egész Európát. Egy-két hónapig az adott mesternél dolgoztak és közös megbeszélés alapján készültek az új minták, így a mintakincs szerte Európában hasonló – tudtuk meg Vidák Istvántól.