„A biztos tudásnál sokkal bölcsebb dolog kételkedni”

– Mi történt veled a hibaizmus óta?

– A hibaizmus egy 2005-ös történet, de a mai napig automatikusan ez a téma jön fel velem kapcsolatban. Persze egy nagyon fontos mérföldkő az alkotói pályámon, elég hírnevet is kapott, illetve a mai napig foglalkozom vele, de közben ez egy befolyásolhatatlan dolog. A hibaizmus vagy megtörténik, vagy nem. Termékeny vagyok, sokat fotózok, így a nagy számok törvénye alapján, többször elronthatom jól a dolgokat, de kisajtolni nem lehet az ilyen képeket. Amit a hibaizmusból továbbviszek az a szemlélet, az állandó kísérletezés iránti szenvedély. Szeretek megállni dolgoknál és elmélyedni hosszan egy-egy témában, vagy technikában, de egy idő után valami tejesen újat akarok kipróbálni. Végeztem a Kaposvári Egyetem fotó mesterszakán, a diplomamunkám a klasszikus fotográfia területén belüli fejlődés, az ott töltött három év, illetve egy lelkileg is nehéz időszak összegzése volt. Egy ösztöndíjnak köszönhetően ebből a sorozatból egy saját album születhetett, de sajnos csak két egyedi példánnyal. Remélem, hogy egyszer valaki még beleszeret és nagyobb példányszámmal is megjelenhet.

– Honnan jött a varrott képek ötlete?

– Úgy éreztem, hogy a nagybetűs fotográfiával és a mainstream vonallal egy időre telítődtem. A suli vége felé már elkezdtem a varrott képeket, de elsősorban csak azért, hogy legyen valami, ami szintén alkotás, viszont csak a saját felszabadult örömömre történik. Mindig vonzódtam a képzőművészethez és a szabadkézi rajzhoz is. Közben pedig a tartalmi kapcsolódás is rám talált a képek jeleneteiben. Két évvel ez előtt a kecskeméti Cifrapalotában szervezték meg a Keresztény Ikonográfiai Biennálét, amelynek témája a hét fő bűn volt. Éppen egy olyan lelki korszakomat éltem, amelyhez nagyon passzolt ez a tematika, ezért kitaláltam, hogy megcsinálom a saját hét fő bűn verziómat. Készítettem egy kis könyvet, amelyben hét megvarrt fotó van összeillesztve, ennek címe BNK KNYV. Az alapkoncepció szerint a fotó jelképezi magát a valóságot, a fotó itt kísérlet a „valódi valóság” dokumentálására – ami persze egy borzasztó összetett felvetés, majdnem lehetetlen a tökéletes megvalósítása. Erre jön minden oldalon egy átlátszó fólia, egy újabb valóságréteg, amire ráírtam a bűnök neveit. Így tulajdonképpen minden bűn csupán a valóságra ráhúzott réteg lett. Az egésszel az volt a célom, hogy kicsit elgondolkoztasson a közmegegyezésen alapuló stigmákon és azon, hogy a valóság ennél sokkal több.

– Mi a valóság?

– Én hiszek abban, hogy az emberek eredendően jók, hogy mindenki a saját logikai rendszerén és összefüggésein keresztül jut el akár gonoszsághoz is, de a célja alapvetően sosem ez. Optimista vagyok és úgy gondolom, hogy egy adott történésben minden résztvevőnek megvan a maga igazsága. Persze van bennem egy adag szenvedély, ezt lassan talán kinövöm. A biztos tudásnál sokkal bölcsebb dolog kételkedni, megkérdőjelezni a szabályokat, az evidenciákat. Itt ér össze bennem a kísérletezés, a hibaizmus és a jelen.

– Miért a varrást választottad?

– Direkt nem a hímzés szót használom, mert az a technika egy precíz kitöltése a térnek, például a kalocsai hímzésnél, de én nem ezt csinálom. Ezek sokkal egyszerűbb, néhol szaggatott vonalak, afféle utalások, összeesküvés-elméletek, gag-ek. Minden kép egy külön történet, ennek ellenére feltűnhet, hogy van néhány fotó, ami újra és újra meg van varrva, így új jelenetbe kerül, más jelentéseket hordoz. Ezek a visszatérő elemek szintén arra utalnak, hogy a valóság mögé sejtés más-más megemésztési formákat eredményezhet. Attól, hogy egy kép címet kap, kikerül a falra és egy állomást szimbolizál az életemben, még nem jelenti azt, hogy többé nem nyúlok hozzá. Mindig megvan az oka – néha ösztönös –, hogy újra fel akarom dolgozni, mert van rá egy másik megfejtésem. Él bennem egy egészséges bizonytalanság és egy folyamatos önmegkérdőjelezés. Az alkotást, ahogy az életet is, egy folyamatosan változó, organikus folyamatnak gondolom.

„Az a szabály, hogy nincs szabály.”

– Szerintem az a legnehezebb, amikor létrehozol magadnak egy szabályrendszert, és ahhoz tartanod kell magad. Erről előbb-utóbb szinte mindig kiderül, hogy vagy nem megy, vagy olyan áldozatokkal jár, ami megint megfoszt a szabadságtól. Az a szabály, hogy nincs szabály. Én minden nap máshogy ébredek fel és vállalom, hogy nem feltétlenül akarok idomulni a társadalmi elvárásokhoz. Nagyon szeretem az embereket, tisztában vagyok vele, hogy társas lények vagyunk és szocializálódnunk kell, ugyanakkor hiszek a jóban és nagyon megbocsátó vagyok mások és magam felé. Az áll érdekemben, hogy boldog legyek, de nehéz elérni, hogy a saját boldogságom maradéktalanul illeszkedhessen a többi ember boldogságához is. Fontos, hogy a lehetőségeim és a kötelességeim közötti harmóniát megtaláljam, de ehhez rengeteg lehetséges kombinációt le kell zongorázni gondolatban – valahol ezek leképezései a varrott képek.

– Hogyan lett ebből önálló kiállítás?

– A bűnök könyve után, afféle felfrissülésként, az Esztergomi Fotográfiai Biennáléra készült a következő varrott sorozatom, egy öt képből álló Visszatérő problémák, amivel megnyertem Esztergom város díját. Itt találkoztam Zolnyánszki Zsolt Benedekkel, aki a balassagyarmati Szerbtemplom Galéria vezetője. Király László Györggyel néztük végig az egész kiállítást, amikor ámulva láttam Zolnyánszki képeinél, hogy ugyanazt a technikát álmodta meg, amit én. Talán ő csak pöttyözött, vagy átszurkálta a képeket, de a lényeg ugyanaz volt, hogy sértett felületű fotográfiák jöjjenek létre. Bemutattak bennünket egymásnak és a képeink is összehoztak bennünket. Pár hónap múlva pedig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem önálló kiállításhoz a Szerbtemplom Galériában.

– Egyből igent mondtál?

– Persze. Nagyszerű bizalmi gesztus volt a részéről. Tudtam, hogy ha igent mondok, az ösztönözni fog a varrott képek folytatására, s az eltelt idő végére komplexen össze is állt az anyag. A járványos időszak különösen jól jött, mert sokat tudtam a kiállítási anyaggal foglalkozni, de a leginkább megtermékenyítő nyomást a vészesen közeledő kiállítás tudja elhozni: a képek fele csak az utolsó hetekben készült el, sőt! Legutolsó este még egy installáció-pár is született, ami megint egy új kaput nyit a varrott sorozatban, mert kiugrás történik a kétdimenziós képekből. Ezek egymás hátához varrt sztereóképek, amiknek egyébként eleve az a lényege, hogy két kép készül két nézőpontból ugyanabban a pillanatban a látványról azért, hogy térhatást keltsen. Két sztereó összevarrva, rajtuk a varrott vonalak jelentésének színe és visszája – ez már olyan, ahogy egy dimenzióugrást képzelek.

– Miből áll a kiállítás anyaga?

– A Szerbtemplom Galéria egy hangulatos kis hely, már-már zsúfoltnak tűnik a közel ötven képpel, ami ebben a témában született és most ki lett állítva. Eleinte csak fekete-fehér fotókra dolgoztam fehér cérnával, ez remek formai játék lehetőségét adta. Amikor ez már nem volt elég, jöttek a színes képek, színes cérnával, majd pedig egy még fejlettebb szakasz, ahol már eleve a későbbi varrott motívumnak megágyazva fényképeztem. Kimentem egy ménteleki fenyvesbe és a szabályos sorba ültetett fák között vakuval úgy világítottam be az erdőt, hogy a megvilágított folt helyére majd egy kockát vagy egy gömböt varrhassak a fény szimbólumaként. Ebből a koncepcionális munkából lett az I can light című sorozat. A Bugaci Kontakt Fotográfiai Táborban Ujvári Sanyi fotográfunak köszönhetően szert tettem némi cianotípia oldatra, amivel szokásosan egy archaikus fotográfiai eljárás során papírt fényérzékenyítenek, de én textilen dolgoztam vele. Ezek a kék képek piros cérnával megvarrva, s van köztük már teljesen vegyes technika, ami egyszerre fotó és fotogram és varrott jelenet is. A balassagyarmati kiállításon is látható, hogy a képek többsége csupán gombostűvel van rögzítve fekete hungarocellre. Ez a megoldás egyrészt rímel a varrásra, másrészt lehetővé teszi, hogy bármikor levegyek egy képet és folytathassam...

– Ez megnyugtató számodra?

– A véglegesített dolgok néha félelmetes szabályoknak tűnnek.

– Mikor láthatja a kecskeméti közönség a tárlatot?

– A balassagyarmati Szerbtemplom Galériában szeptember 24-ig lesznek kiállítva a képek. Bár maga a város nem nagy, mégis sokan megnézték már és jó visszajelzéseket kaptam. Kecskemétiek is jelezték, hogy szívesen megnéznék a kiállításom, ha itt a városban helyet kapna, de egyelőre ilyen irányú lépések még nem történtek. Én az elkészült anyagnak nagyon örülök, mert egyszerre érzem kereknek és tovább vihetőnek is. Büszkeség számomra látni, ahogy az alkotásaim betöltik azt a teret, és többen örömüket lelik benne, talán eljuthat más városokba is.

Hibaizmus – a jól elrontás művészete

A hibaizmus egy kortárs fotóművészeti stílusirányzat, amelynek megalkotója a kecskeméti A Fehér Vera. Az elnevezés 2005-ben született meg, mögötte egy fotográfiával foglalkozó csoport áll. A hibaista fotók lényege, hogy üzenetük, vagy esztétikájuk organikus módon épül a hibákra, illetve a véletlenekre. Az irányzat neve az alkotói módszerből eredeztethető: a hibaista alkotók a véletleneket és a hibákat bevallottan felhasználják művészeti tevékenységük során.