KECSKEMÉT

2020.05.22. 18:18

Láng Mária: A fiatalok helyzete a szakma kulcskérdésévé vált

Több évtizede alappillére Kecskemét kulturális életének Láng Mária, akit egy szimpla nyári gyakorlat terelt a városba. A csenevész salgótarjáni kislány még a szakma nagy öregjei mellett kezdett, egyike volt a hetvenes években Kecskemétre érkező értelmiségi fiataloknak, sosem félt kiállni a közművelődésben dolgozók érdekeiért, mára pedig bejárta a fél világot a Kecskeméti Táncegyüttessel. Ám, ami a legfontosabb: töretlenül hisz abban, hogy minden korosztály és réteg képes megteremteni a maga kultúráját, ha kellő bizalmat és motivációt kap.

Bajáki Zsanett

– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

– Anyukám salgótarjáni, apukám pedig vésztői és a Magyar Néphadsereg hozta őket össze, ugyanis mindketten katonák voltak. A gyerekkorom egy részét Pápán töltöttem, öcsém is itt született, majd miután apukám is leszerelt Salgótarjánban telepedtünk le, ahol édesapám az öblösüveggyárban lett karbantartó műszerész-lakatos, anyukám pedig üvegfúvó. Alapvetően normális gyermekkorom volt, amit eléggé meghatározott a betegeskedés. Első osztály elején skarlátot kaptam, ami végül egy szívizomgyulladásos szövődménnyel gyógyult csak meg. Ennek következtében sok időt töltöttem kórházban és később is felmentettek mindenféle mozgás alól. A szüleim nagyon féltettek és ez csak az öcsém születésével hagyott alább. Miközben én arra vágytam, hogy minél előbb beilleszkedjek a gyerekközösségekbe, az iskola meg akarta ismételtetni velem az első osztályt. Ezt azonban anyukám nem hagyta annyiban, ő maga készített fel a lemaradásokból.

– Ezek szerint nem a családból jött a kultúra iránti érdeklődés?

– Első generációs értelmiségi vagyok, de az anyukám kiváló példa volt a művészetek iránti nyitottságra. Egy ideig laktunk Székesfehérváron is, ahol rendszeresen elvitt bennünket sétálni vagy játszani a Bory-várba és szokássá vált, hogy bármerre is jártunk minden templomot és műemléket megnéztünk. A már említett betegségem miatt csenevész, vézna kislány voltam, így nyaranta elküldtek az apai nagyszülőkhöz Vésztőre, hogy a jó, vidéki levegőn erősödjek. Nagypapám 16 holdon gazdálkodott, és bár ők is féltettek, azért befogtak a paraszti munkába. Világ életemben buzgómócsing, közösségi ember voltam. Mindenféle foglalkozás, szakkör érdekelt, sőt, még énekkaros is voltam, pedig nulla hallásom és botlábam van. Pár hónap után viszont úgy felbátorodtam, hogy képes voltam az egész mezzo szólamot félrevinni, így az eredménycentrikus tanárnőnk inkább eltanácsolt. Ettől függetlenül kiváló tanáraim voltak a középiskolás évek alatt, akiknél központi szerepet játszott a különböző művészeti ágakkal való megismerkedés. Megszervezték például nekünk, hogy a helyi kereskedelmi raktározó cégnél végezzünk diákmunkát és az így kapott pénzt kötelezően színház- vagy hangversenybérletre kellett költenünk. Pezsgő, nyitott kulturális élet zajlott körülöttünk, a salgótarjáni József Attila Művelődési Központba úgy jártunk, mintha második otthonunk lenne. Indult akkoriban egy kísérlet, amely alapján nem osztályonként állították a KISZ alapszervezeteket, hanem érdeklődési körök szerint. Így kerültem Czinke Ferenc grafikusművész csapatába, ahol a tanár úr vezetésével művészeti kiállításokat szerveztünk, iskolagalériát csináltunk és eljártunk a kortárs alkotók műtermeibe beszélgetni. Anélkül, hogy tudtam volna róla, már itt megtanultam, hogyan kell kiállítást rendezni a gyakorlatban.

– Egyértelmű volt, hogy ezen az úton megy tovább?

– Másodikos koromban egy középiskolai tanulmányi verseny első tíz helyezettje közé kerültem magyarból, így nem is kellett egyetemi felvételit tennem. Kémiából viszont megbuktam. Valójában egyáltalán nem tanultam a tárgyat, hiszen úgy voltam vele, hogy nekem erre nem sok szükségem lesz. Sokkal fontosabbnak éreztem, hogy olvassak és aktívan részt vegyek a helyi ifjúsági életben. Végül oda jutottunk, hogy harmadik félévkor megbuktam kémiából. Az osztályfőnök, az iskolaigazgató és a kémiatanár együtt könyörgött nekem, hogy legalább a kettesig jussak el, mert nem az eszemen múlik, de a bukás gondot jelenthet, hiába vagyok fél lábbal már bent az egyetemen. Végül sikerült összehozni egy hármast, de azóta se tudok tájékozódni a szerves kémia rejtelmeiben.

– Beváltotta az egyetem a hozzá fűzött reményeket?

– Rögtön az első egyetemi vizsgámon megbuktam. Irodalomelméleten Görömbei Andornál kellett felelnem egy olyan műből, amit egyáltalán nem is olvastam és teljesen lefagytam. Egy szó sem jött ki számon, így a tanár úr elküldött azzal, hogy majd találkozunk legközelebb. Akkor döntöttem el, hogy én többet semmiből nem bukok meg. Mindegy, hogy tudom-e az anyagot, vagy sem, akkor is mondani fogok valamit. Ugyan a második vizsgám már sikerült, de az élmény hatására eltávolodtam a magyar szaktól, és a közművelődési lett a „szerelem” tantárgy, hiszen abban nagyon sok örömemet leltem.

– Igaz, hogy egy nyári gyakorlat terelte Önt Kecskemétre?

– Igen. Akkoriban még jóval több gyakorlatot kellett elvégezni az egyetemi képzések során. Bennünket az úgynevezett irányítási gyakorlat hozott Kecskemétre. Ennek során ugyanis olyan helyre kellett menni, ahonnan a kulturális közművelődési intézményeket irányítják. Nézegettük a kiírt gyakorlóhelyeket és Kecskemétre esett a választásunk, mivel ott még úgy sem jártunk. Két másik egyetemista társammal, Kriston-Vízi Józseffel és Láng Lászlóval, a férjemmel hármasban jöttünk Kecskemétre. A Megyei Tanács Művelődési Osztályának és a Megyei Pártbizottságnak az akkori munkatársaitól: Kiss Mártától, Szabó Csabától, Sajtos Gézától, Bodor Jenőtől, Komáromi Attilától, Farkas Gábortól nagyon sok szakmai és emberi segítséget kaptunk. Végül mindhármunknak Kecskeméten ajánlottak állást, így én a Bács-Kiskun Megyei Művelődési Központba kerültem.

A fotó a Kulturális Központban készült a legendás Grósz Magdi néni könyves kuckójában
Fotó: Tóth Sándor

– Az Ön szakmája folyamatos fejlődést, képzés igényel, hogyan lehet ezzel lépést tartani?

– Az egyik legfontosabb iskolám egy két éves, bentlakásos kulturális vezető-utánpólásképző kurzus volt 1983-ban. Rövid életű kultuszminisztersége alatt Pozsgay Imre alapította, mint a minisztérium vezetőképző intézetét. Az akkori MSZMP úgy tekintett az iskolára, mint ellenzéki képzőre, ami nem is csoda, mert a Szabad Európa Rádió szinte egyenes adásban közvetítette a tanévnyitónkat. Pozsgayék akkor az első és egyben az utolsó nappalis évfolyamra 15 tehetséges, de „megbízhatatlan” fiatal értelmiségit válogattak össze az országból, köztük volt például a költő Nagy Gáspár, aki akkor már erősen „parkolópályára” volt téve az 1983-ban született legendás Öröknyár: elmúltam 9 éves című verséért. A Huszár Tibor és Bánlaky Pál szociológusok által vezetett iskolában mi persze nem ”ellenzékinek” képeztük magunkat, ”csak” megtanultunk odafigyelni a társadalmi folyamatokra. Talán egyszer lesz majd egy kutató, aki feltérképezi az iskola történetét.

– Melyik elismerésére, eredményére a legbüszkébb?

– Mindig is csapatműfajnak tekintettem a közművelődést. Feladattól, kihívástól függően frontemberi szerepkörbe kerülhet bárki, de egy sikeres projekt mind a művelődési ház, mind a befogadó közösség részéről együttműködést kíván. Minden saját elismerésemben benne látom a kollégáim munkáját is. Azt gondolom, hogy Kecskemét ilyen szempontból is nagyon jó hely, hiszen a helyi civileket és a kultúrában dolgozókat egyaránt hallatlan tenni akarás jellemzi. Hasonló volt a helyzet a hetvenes években is, amikor ide jöttem. Nagyon sok fiatal, tehetséges értelmiségi érkezett a városba; Dobozi Eszter, Pintér Lajos, Nagy Kristóf vagy például Sztrinkó István, aki megtervezte a Katona József Emlékházat. Közvetlen kollégám volt Probstner János, aki a mellettem lévő íróasztalnál álmodta meg a Nemzetközi Kerámia Stúdiót. Akkoriban indult útjára sok, a népi kultúrát újraértékelő kezdeményezés, megalapult a Kodály Intézet. Ugyanez az alkotó-teremtő szemlélet ma is jelen van a városban, csak változtak a szereplők és máshol vannak a hangsúlyok.

Láng Mari a kiemelkedő életművéért kiérdemelt „Kecskemét Közművelődéséért Díj” átadásakor
Fotó: Láng László

– Ma milyen szerepet tölt be a kultúrafogyasztás az emberek életében?

– Egyrészt maga az identitás miatt nagyon fontos a kultúraközvetítés azon része, ami a helyi kultúra, helyi értékek bemutatására koncentrál, legyen az tánccsoport, színjátszás, zene vagy a képzőművészetek területe. Emellett, egy olyan kaliberű városban, mint Kecskemét, meg kell jelenjenek az országos és a nemzetközi kultúra kiemelkedő alakjai is. A harmadik pillér pedig a közösségi együttlét adta öröm.

– Ön markánsan kiáll a szakma érdekképviselete mellett. Régóta így van ez?

– Egyetemista koromban működött Debrecenben egy tanszéki képviseleti rendszer és legnagyobb megdöbbenésemre az évfolyamon engem választottak meg tanszéki képviselőnek. Noha tiszteltem Durkó Mátyást a tanárunkat és nagyon sokat tanultam tőle, de legalább ugyanennyit vitáztam is vele. Jellemző volt rá, hogy nem csak az óráit adta le, hanem megpróbált azon túl is odafigyelt ránk. Igyekezett mederbe terelni a diákokat, egyengette az életünket, leginkább azzal a céllal, hogy a pályán maradjunk. Pesten töltött három évem alatt a Csepeli Tanács Közművelődési vezetőjeként dolgoztam Vadász Jánossal, aki a hazai szakszervezeti mozgalom emblematikus alakja volt egy jó darabig. Amikor Kecskeméten a közalkalmazotti szakszervezet szakmai szakszervezetekre bomlott a saját pénzemből alapítottam meg a kulturális központ alapszervezetét. A jó eredmények érdekében vitába szállok vagy ellentmondok akár a kollégáimnak vagy a főnökeimnek is, ugyanakkor – a visszajelzések is ezt igazolják – van bennem egy nagy adag együttműködési készség. Sajnos jelenleg nagyon alacsony a szakma anyagi és erkölcsi megbecsültsége. Magyarországon a közművelődés olyan, mint a foci; mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. De még nagyobb gondot jelentenek a rendkívül alacsony bérek. Egy nyelvvizsgával, megfelelő informatikai és szakmai tudással rendelkező fiatal nem érzi vonzónak ezt a pályát, hiszen nem tud megélni belőle.

A Magyar Kultúra Napján Kecskeméten is béremelésért tüntettek a kulturális szakemberek
Fotó: Bús Csaba

– Milyen tanácsot adna azoknak, aki mégis erre a pályára készülnek?

– Jöjjenek és tanuljanak! A szakma alapjai mellett rengeteg olyan dolog van, amit elsősorban gyakorlati úton lehet elsajátítani. Fontos, hogy a saját területünk szabályait, működését átfogóan ismerjük, ugyanakkor hatalmas empátiával kell viseltetnünk a gondjainkra bízott közösségek iránt. Tudnunk kell, hogy melyek azok a pontok, ahol a működésük érdekében be kell avatkoznunk az egyébként eléggé autonóm életükbe. Máig hálás vagyok a sorsnak, hogy kezdőként bekerültem a megyei művelődési központ hálózati csoportjába, ahol a Bács-Kiskunban működő valamennyi művelődési otthon munkájába beleláttunk, segítettük őket és különböző szolgáltatásokat biztosítottunk a számukra. Egyből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy amit én az egyetemen elméletben megtanultam, az szinte településenként máshogy van a gyakorlatban. Ezeket a dolgokat csakis a régi, öreg szakemberektől lehetett megtanulni. Emlékszem, amikor Bánáti Tibor, a bajai művelődési ház legendás igazgatója először meglátott csak ennyit mondott: Na, egy újabb nyeretlen kétévest küldtek a nyakamba! A szakmai igazi fortélyait tehát csakis így lehet elsajátítani, ugyanakkor a lényeg semmit nem változott az évtizedek alatt. Ha hosszútávon meg tudod teremteni egy településen a kultúra és a közművelődés iránti igényt, akkor volt értelme a munkádnak!

– Mi az, ami motiválja Önt?

– Mi a kultúra újrateremtésének vagyunk az intézményrendszere. A Hirös Agóra kapcsán elmondhatjuk, hogy sok, évtizedek óta működő közösség talált otthonra nálunk. Néha persze szomorúan vesszük tudomásul, hogy egyes kezdeményezések vagy tevékenységek, amelyeket a divat vagy más társadalmi igények hívtak életre, egy idő után elhalnak. Ez is a kultúrateremtés része. Az igazi elismerést azonban az jelenti számunkra, ha nem csak megtartani sikerül egy közösséget, hanem generációkon keresztül aktívan részt venni az életükben, formálni, fejleszteni őket. Kitűnő példa erre a Kecskeméti Táncegyüttes. Az elmúlt 15 évben életkortól és tudástól függően 14 csoport született, akiket a táncon túl összeköt a népművészet szeretete, mi pedig tudatosan törekszünk arra, hogy a próbák és fellépések mellett aktív közösségi életet éljen ez a több, mint háromszáz fős csoport.

– Mivel tölti a szabadidejét az, aki másokét szervezi?

– Nem tudom letagadni, hogy elvakult szakbarbár vagyok. Bárhova megyek mindig megnézem a múzeumokat, a köztéri alkotásokat, és tudattalanul is bemegyek az ott lévő közösségi létesítményekbe, hogy tapasztalatokat gyűjtsek. Szerencsére megadatott nekem, hogy számtalan külföldi és hazai fellépésre elkísérjem a Kecskeméti Táncegyüttest. Szeretek sétálni, kirándulni és, ha csak lehet, részt veszek az általunk szervezett kulturális eseményeken. Sokszor aztán azt veszem észre, hogy ugyan a kiállításmegnyitó már órák óta véget ért, de én még mindig bent vagyok a kulturális központban.

Utazás a Kecskeméti Táncegyüttes tagjaival

– Milyen kihívások, inspirációk foglalkoztatják még?

– A fiatalok helyzete a szakma nagy kulcskérdése. Előfordul, hogy vitába bonyolódom még a kollégákkal is, ugyanis én rendületlenül hiszem, hogy bizalmat kell szavazni a következő generációknak. Emellett nagyon fontos motiválni őket, hogy a későbbiek során igazi alkotó, kultúrapártoló emberekké váljanak. Számomra mindegy, hogy véleményvezérnek vagy influencernek nevezzük ma azokat a fiatalokat, akik mintát jelentenek a kortársaik számára. Nagyon szeretek velük dolgozni, és jók a tapasztalataim. Hiszem, hogy minden korosztály és réteg életre tudja hívni a maga kultúráját. Ez természetesen más lesz, mint az előzőek, de lehetnek találkozási pontok. Sőt, erre érdemes törekedni, hiszen oda-vissza tanulhatunk egymástól.

Ezek is érdekelhetik