Hat éve készítette el első karikás ostorát a kézműves

Marton Ferenc Tasson nőtt fel, szüleinek mindig volt jószága, így lett az élete része a csikóskodás, a pásztorélet szeretete, ami felnőttként is megmaradt benne. Addig nem nyughatott, míg nem lett neki is egy hagyományos kunsági viselete. Ez azonban korántsem elégítette ki, elhatározta, hogy maga készít hozzá karikás ostort. Akkor még nem gondolta, hogy a bőrművesség egy életre szóló szerelem lesz számára.

– Egy ideig dolgoztam Apajpusztán, ahol a lovak és a szürke marhák tereléséhez használtuk a karikás ostort, ami a bemutatók elengedhetetlen kelléke is volt. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy magamnak is készítek egyet. A munka elkezdése előtt felkutattam a megfelelő forrásokat, beszéltem hozzáértő szakemberekkel, utánajártam, hogy miként és honnan tudok megfelelő anyaghoz hozzájutni. Az ostor elkészítése rengeteg időmet felemésztette, hiszen nem volt gyakorlatom. Többször nekifutottam, míg végre olyan lett, amilyet szerettem volna. Hat év távlatából visszatekintve az ostor nem a legmegfelelőbb kezdés volt, mivel rendkívül összetett feladatnak bizonyult – mesélt Marton Ferenc, aki egy könnyű, jó járású ostort akart készíteni. Tudnia kellett a méreteket, meg kellett találnia a megfelelő alapanyagokat, el kellett sajátítania a fonás, a kötések és a famunka fortélyait, beszerezni a szükséges szerszámokat.

– A bőrművességet nem tanultam, hanem autodidakta módon sajátítottam el. Amikor elakadtam, nem szégyelltem segítséget kérni. Tanácsokat kaptam a kötésekkel, fonásokkal kapcsolatban. Az ostornyak kezdéséhez a szomszédos településen élő Czaniga Mihály szíjgyártótól kaptam segítséget, de a Hajdú-Bihar megyei Kabán is jártam, a Magyar Hagyományok Házában is megfordultam, hogy tovább bővítsem ismereteimet. Leginkább a könyvek, az internet segítségével, saját sikereimen és persze saját káromon tanultam. Gyakran órákat ültem egy fotó felett, hogy kitaláljam, hogy valósítsam meg a gyakorlatban a látottakat – mesélte a szalkszentmártoni kézműves.

Marton Ferencet nem tántorították el a nehézségek, töretlen akarattal dolgozott, kitartásának köszönhetően hat esztendő alatt már sokan elismerték tudását. Hagyományőrzőként a szalkszentmártoni kézműves elsősorban azokat a tárgyakat szerette volna elkészíteni, melyeket a kunsági pásztorok viseltek és használtak hajdanán. Az ostor után míves nadrágszíjak, csengőszíjak, táskák, nyakörvek és más bőrből készült használati tárgyak kerültek ki keze alól. Legutóbbi munkája, amire rendkívül büszke, egy dohányzacskó.

– A dohányzacskó elkészítése nemcsak a bőrmunkához, hanem a szűcsmesterséghez is kötődik. Több mint százötven munkaórát fektettem bele, az eredményt látva mindenképpen kifizetődőnek mondható. A jövő tervei között szerepel egy olyan ostor elkészítése, amire egy múzeumi kutatás során bukkantam, kiskunsági pásztorok használták valaha. Mindig vannak kihívások, kacsintgatok a szűcsmesterség felé is, abban a tudatban, hogy egy-egy szakma kitanulásához egy emberöltő sem elegendő – fogalmazott a lelkes fiatalember.

Marton Ferenc elsősorban a Felső-Kiskunságra jellemző népi motívumokat keresi. A hagyományos mintákat próbálja használni, ám elrendezésüknél az egyediségre törekszik. Kiemelt figyelmet fordít a tervezésre, ragaszkodva ahhoz, hogy az elkészült munkából egyértelműen kiderüljön, hogy melyik tájegységhez köthető.

– A bőr semmi máshoz nem hasonlítható illata volt az első, ami igazán megfogott. A teremtő munka eredménye pedig miden nehézségért kárpótolt, és kárpótol. A mai napig jó szívvel lépek be a műhelybe, és jó kedvvel fogok neki a munkának – fogalmazta meg a bőrösséghez való kötődésének miértjét Marton Ferenc.

A hagyományok megélése élete része

Marton Ferenc a bőrösség mellett a hagyományőrzésből is kiveszi részét. Barátaival kiemelt céljának tekinti, hogy hírét vigyék és bemutassák a Kiskunságban egykoron honos pásztorviseletet. Ha igény van rá, akár kisebb előadásokat, bemutatókat tartanak, melyekhez eszközeik is vannak. Ezek egyike a Duna-Tisza közén használatos úgynevezett cserény, vagyis költöztethető, telepíthető pásztorszállás. A nádból vagy vesszőből fűzött, táblákból összeállítható cserény falának magassága olyan, hogy a benne felálló pásztor kitekinthet, és figyelemmel kísérheti a jószág mozgását. A pásztorviseleteikből, eszközeikből már egy kiállítást is sikerült összehozniuk a közelmúltban.