Filus Erika az évszázadok divatjáról írt disszertációt

– Mióta foglalkozik a kiskőrösi népviselet történetével?

– Mintegy tizenöt éve. Először egy szemináriumi dolgozatot írtam belőle a Szegedi Tudományegyetem néprajz szakán, majd ez lett a szakdolgozatom témája is. Már akkor a szívemhez nőtt, magaménak éreztem, és tudtam, hogy a kiskőrösiek hagyományos ruházata igazi kuriózum, melynek feldolgozását el kell végezni.

– A XXI. században mi motivál valakit arra, hogy ezzel foglalkozzon?

– Mindig az olyan klasszikus néprajzi témák álltak hozzám közel, mint a viselet. Hiszen az öltözék nem csupán abból a látható rétegből áll, ami szabása, díszítése, anyaghasználata alapján megmutatja, hogy a viselő az ország melyik tájáról érkezett, hanem olyan rejtett tartalmak is meghúzódnak mögötte, mint az adott közösségben elfoglalt helye, családi állapota, vallása, életkora. Ez egy rendkívül összetett, kötött rendszer, ami betekintést enged egy-egy terület történelmébe, társadalmi, gazdasági, életmódbeli sajátosságaiba. Minél mélyebbre ás egy kutató, annál inkább rájön, hogy milyen keveset tud még, és talán soha nem lesz képes elsajátítani azt a hallatlan tudásanyagot, amit a földműves lakosság hordozott és természetes módon áthagyományozott a fiatal generáció számára.

– A 60–80-as években gyakran voltak láthatók népviseletben sétálgató nők a városban. Ma csak a legidősebbek, a népdal­kör tagjain láthatóak a ruhák. Az utolsó pillanatokban sikerült megtalálni a legidősebbeket.

– Különbséget kell tennünk azok között, akik gyermekkoruktól fogva hordják a viseletet, illetve a hagyományőrző csoportok ruházata között. Előbbieknek ez a természetes öltözékük, ismerik a rá vonatkozó íratlan szabályrendszert, és hajlott koruk ellenére a szerint öltözködnek. A Kiskőrösi Szlovák Népdalkör és Citerazenekar, valamint a Szivárvány Néptáncegyüttes tagjai számára a kiskőrösi viselet elsősorban a reprezentáció, a szlovák identitás kifejezésének eszköze, amit kizárólag kulturális rendezvények alkalmával vesznek fel. A tánccsoportnak én is tagja vagyok. Így tudom: nekünk, akiknek korábban nem volt kapcsolatunk a viselettel, meg kell tanulni, hogy egy szoknyákhoz milyen színű és anyagú ruhadarabok és kiegészítők illenek, hogyan kell elkészíteni a hajunkat, miként kell feltenni a kontyot, és hogyan kell viselkedni, mozogni, járni ebben az öltözetben. Nagyon érdekes, hogy az embernek még a tartása is megváltozik, ha viseletet ölt magára.

– Néhány hete volt vízkereszt napja, hamvazószerdáig, azaz március 6-ig a farsang ideje van. Ez hogyan tükröződött a viseletben?

– A farsang a vidámság, a jókedv, a tánc ideje. A lányok ilyenkor hordták a színes szövet- és kasmíröltözetet (kázsmér), fejükre gyöngykirakással díszített szalag került, ami pártaként a lányságot jelképezte. Felvették az ékszereket: a fülbevalót, a gyöngysorokat és a jellegzetes, parázsköves gyűrűt. A menyecskék is vidám színű kázsmért és cifra bácskait öltöttek magukra. Utóbbi élénk virágú, borotvált bársony volt. Fejüket bácskai kelméből varrt kendővel borították be. Hamvazószerdán nem öltöttek ünneplőt, a nagyböjti hat vasárnapon és a nagyhéten, nagypénteken és húsvétvasárnap azonban a legszigorúbb gyászba, teljes feketébe öltözött mindkét korosztály. Ilyenkor nem viseltek ékszert.

– Kikkel találkozott, akik elmondták a történeteiket.

– A kutatás során negyvenkét adatközlőt kerestem föl, többségükhöz ma is rendszeresen visszajárok. Ők olyan kiskőrösi idős emberek, akik fiatalkorukban viseletben jártak, belenevelődtek ebbe az öltözékbe. Sajnos, kevesen tartották meg, az élet rákényszerítette őket a kivetkőzésre. Emlékeikben azonban ott él a régi időszak, őrzik és nosztalgiával mesélik a nehéz, de az évtizedek távlatából megszépült fiatal éveiket, amelynek természetes velejárója volt a kiskőrösi viselet. Beszédes adat, hogy adatközlőim közül huszonegyen már nincsenek velünk. Ők elvitték magukkal egy régi életforma emlékeit, amelyből én igyekeztem a lehető legtöbbet megmenteni.

Egy szoknya és egy blúz huszonöt hektó bor árába került

Általánosságban elmondható, hogy nagyobb becsülete volt az öltözéknek, mint napjainkban. Filus Erika szerint ez könnyen érthető, ha végiggondoljuk, hogy hosszú időn keresztül a maguk termesztette kenderből hatalmas munka árán előállították a fonalat, majd a vásznat, a varrás vagy varratás után pedig szintén sok munkával került rá a díszítmény a kelmére. Mindezt jórészt télen, pislákoló lámpa fényénél, amikor a kinti munkák szüneteltek. Bizonyára másként tekintenénk a ruhánkra, ha több száz munkaóránk lenne benne.

– Nagyon nehéz összegszerű adatokkal érzékeltetni a viselet akkori értékét, de több adatközlőm is elmondta, hogy az 1930–40-es években a legrangosabb kelméből, a bácskaiból varrt oblek (szoknya, blúz) 25 hektoliter bor árába került. Egy egyszerű kendőért is többnapi napszámot kértek el. Egy kedves adatközlőm édesapja a MÁV-nál dolgozott az 1950-es évek végén havi 900 forintért, ami akkoriban nagyon jó fizetésnek számított. Lányának 4000 forintért vették az egy rendre való fehér ogantin anyagot, amiben sem a varratás, sem a díszítmények ára nem volt benne. Nem csoda hát, hogy a nagyünneplőket, kabátokat, drága lábbelit több generáció is használta, családon vagy rokonságon belül átörökítették – mondta Filus Erika.