Ezreket foglalkoztattak a sorra épülő kecskeméti gyárak

Kecskemét a 19. század végén szerepe szerint agrárvárosként a környék vásárvárosa volt. Néhány évtized alatt azonban az agrárvárosból modernebb, nagyobb szervezettségű várossá alakult át. Ennek folyamatát mutatjuk most be a Petőfi Népe régi mellékletében, a Grátiszban megjelent múltidéző írásunk alapján. Forrásaként Juhász István Kecskemét város építéstörténete című könyvét hívtuk segítségül. A kort idéző képeslapok Sebestyén Imre kecskeméti képeslevelezőlap-gyűjtő hagyatékában találhatók meg. 

Kecskemétet belterjes mezőgazdasági árutermelés, magas színvonalú szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermesztés jellemezte. Mivel ezek gyorsan romló áruk voltak, és abban az időben még nem adódott lehetőség nagy tömegű elszállításukra, ezért 1901-ben osztrák tőkével konzervgyár létesült a termékek feldolgozására. 

Később ezt újabb gyárak követték: 1920-ban nyitott meg a szeszgyár, 1922-ben a Platter-féle konzervgyár. Ezeken túl más cégeket is alapítottak, így jött létre például a malom, a cipőgyár, a gyufagyár, a mezőgazdasági gépgyár. Ez utóbbiban készültek a helyi mezőgazdasági termékek feldolgozásához, illetve a mezőgazdaságban szükséges eszközök. A gyárak több ezer ember foglalkoztattak, a tanyavilágban élők pedig mint nyersanyagellátók kapcsolódtak be a termelésbe.

Ez is mutatja: a foglalkoztatottságban is változások álltak be. A városban élő őstermelő lakosságnak már nem kellett a tanyavilágban dolgoznia, a föld nélküliek pedig az iparban, a kereskedelemben, a közlekedésben helyezkedtek el. Hogyan oszlott meg ez az arány? 1930-ban a népszámlálás adatai szerint a belterületen élő 34 788 főből 7 461 őstermelő volt, 10 067 az iparban, 3 739 a kereskedelemben, 1 153 a közlekedésben, 11 788 egyéb ágazatban dolgozott. 

A vasútvonalak gyarapodása is pozitívan hatott a városszerkezet átalakulására. A vasúti közlekedés a várost bevonta az országos forgalomba, és a tanyákon élők könnyedén bejárhattak a piacra. A 19. század közepén adták át a Kecskemét–Cegléd, majd a Kecskemét–Szeged-vonalat, a századforduló előtt a fülöpszállási, a tiszaugi, majd a 20. század elején a lajosmizsei, 1928-ban a Kecskemét–Bugac–Kiskunmajsa-vonalat. 

Az ipari fejlődés mellett jelentős volt a termény- és állatkereskedelem, valamint a gyümölcs-nagykereskedelem. Kecskeméten alakult ki az ország legjelentősebb szőlő- és gyümölcsexportpiaca. Az élénk kereskedelmi tevékenység hatására változott a főtér is: növelték a piaci felület javára. S ez sugallta annak az átlós útvonalnak a kialakítását, melynek csak a Rákóczi úti szakasza valósult meg. Kecskemét beépített területe a századfordulóra már túllépte a mai nagykörút, azaz az egykori árokrendszer nyomvonalát. A belterület peremén, új földszintes lakótelepek jöttek létre, ahol elsősorban az iparban, kereskedelemben dolgozók laktak.