Mindig tud újat mutatni a Tisza a kecskeméti színész számára

– Emlékszik az első alkalomra, amikor horgászbotot fogott?

– Ahhoz képest, hogy általában gyerekkorban szoknak rá az emberek a horgászatra, én viszonylag későn kezdtem el. A bátyám nagy pecás volt, és olyan 13-14 éves lehettem, amikor a kezembe nyomott egy spiccbotot, majd megkért, hogy segítsek neki csalihalat fogni. Felvidéken, a Sajó egyik holtágánál laktunk, és csalihalfogás közben a horgomra akadt egy harminc dekás ezüstkárász. Másnap már követelőztem, hogy saját botot kérek. Sokáig nem volt komoly szettem, falusi gyerekként nem is nagyon tudtunk róla, hogy léteznek ilyenek. A szocializmusban felnőve nem voltak ilyen igényeink, kaptunk egy botot és mindenféle módszerre azt használtuk. Összekapkodtunk pár szöcskét, kiástunk néhány gilisztát, és a folyamszabályozásnál létrehozott gátakhoz jártunk, ahol az oxigéndús víz miatt sok a hal.

– Mikor lett ebből komoly szenvedély?

– Először a komáromi Jókai Színházba, majd a pesti Újszínházba kerültem színészként, akkoriban nem sok időm volt pecázni. Egyetemistaként viszont elég szabadon voltunk, és a fővárosban már virágkorukat élték a horgászbizományik. Ha volt háromszáz forint a zsebemben, képes voltam elmenni és venni valami mütyürt. Ebből jutottunk el oda, hogy nemrég vásároltam egy egész komoly multiplikátoros orsót, ugyanis kezdek ráállni a harcsázásra. Egy idő után megkaptam a bátyám felszereléseit is. Ezek mind csehszlovák, békebeli, Sona márkájú cuccok, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek, főleg a KGST-tagországokban.

– Hol szokott horgászni?

– Természetesen megvannak a jól bevált helyeim, de ezeket nem árulom el (nevet). Ritkán tudom előre, hogy hova megyek. Általában amikor beérek Szentkirályra, akkor azon a másfél kilométeres szakaszon döntöm el, hogy aznap hol pecázok a Tiszán. Ez a folyó tud valami olyasmit, amit a legjobban karbantartott tó sem képes megadni. De olyan is akad, hogy bár ott van a kocsiban a horgászcucc, mégsem veszem elő, mert éppen nem arra vágyom, hogy a szerelékkel babráljak. Amikor jött a karantén és lezárták a határokat, én több hónapra itt ragadtam, nem tudtam hazamenni a szüleimhez. Lejártam hát a Tiszára, ahol a tavaszi zöldár miatt még csónakkal se nagyon merészkedtek a horgászok a vízre. Nekifogtam, megcsináltam a kedvenc horgászhelyeimet, a beállókat, a lépcsőket. Két hét múlva, amikor újra lementem, már nyoma sem volt annak, hogy ember járt ott. Nagyon fontosnak tartom a vízpart gondozását. A Magyar Horgászszövetség szabályzatában is szerepel az az előírás, hogy szemetes vízparton tilos horgászni, de sajnos a pecások 90 százaléka mégsem tartja be. Én figyelmeztetni szoktam a távozóban lévő embereket, akik szemetet hagynak maguk után. Szerintem nagyon fontos, hogy aki kimegy a vízpartra, az ne arra gondoljon, hogy nem otthon van, így itt mindent lehet. Legyen tekintettel arra, hogy oda más is jár, és az anyatermészettel jól kell bánni.

– Van valamilyen kitűzött célja, álomfogása?

– Régebben nagyon vonzott a Pó folyó, vagy az északi – norvég, svéd – vizek. Egy időben rendszeres horgász­újság-vásárló is voltam, de erről már leszoktam. Átalakult a horgásztársadalom, és egyre inkább a fogyasztásra kerül a fókusz. Míg korábban kiváló szakember cikkeit lehetett olvasgatni, mostanra oldalakon keresztül csak a vásárlásra ösztönöznek. Sajnos nagyon sokan bedőlnek ezeknek a hirdetéseknek és szinte versenyt csinálnak abból, hogy megvásárolják a több százezer forintos felszereléseket. Közel tíz éve ismerek egy 80 éves bácsit, aki csónakból horgászik a Tiszán, és a felszerelése olyan, amit a horgászmúzeumban is bátran kiállíthatnának. A sporthorgászok gyakran megmosolyogják, aztán a nap végére ők mégse fognak semmit a márkás cuccaikkal, a bácsi pedig rezignált mosollyal behúzza a hatkilós tőpontyot, és hazaevez. Őt nem bolondította meg a reklám. Szerintem még vagy húsz évig horgászhatok a Tiszán, akkor is tud majd újat mutatni.

– Jár versenyekre?

– Aradi Imre kollégámmal sokáig terveztük, hogy közös csapatban indulunk a Hankó Attila-emlékversenyen, de ember tervez, évad végez. Mire a versenyt kiírták, mindig tele lettünk munkával. Alapvetően hobbihorgász vagyok, persze szeretem és megeszem a halat. Nemrég ez előtt egy háromkilós, nyolcvancentis csukát akasztottam a Tiszán, azt például megtartottam, de ritkán hozok el halat. Nagyon élvezem, hogy – a vadászattal ellentétben – a horgászat nem jár együtt feltétlenül az állat halálával. Nemrég fogtam életem első kecsegéjét, de épp csak a szája szélébe akadt bele a horog, így kivettem, körbefotóztam és visszaengedtem a vízbe. Ezt a húshorgászok nehezen értik meg. De engem például az sem zavar, hogy nem fogtam még húsz kilónál nagyobb halat, nem ezért csinálom.

– Akkor miért?

– Mert teljesen kikapcsol és visszavisz a természethez, ahol ki tudok zárni mindent, ami a szocializált környezetből jön. Nem csörög a telefon, nem kell senkivel beszélgetni. Ha pihenni, tanulni akarok, vagy éppen valami olyan történik az életemben, amit elvonulva, másoktól távol szeretnék feldolgozni, akkor bepattanok az autóba és indulás. A pecázás számomra egy idegnyugtató felhőjáték. Én nem az a típus vagyok, aki hűtőtáskányi sörrel meg Sokol rádióval ül le dumálni a vízpartra. Nekem a horgászattal együtt jár a denevér, a jégmadár, a vidra, a hal, a naplemente és az a bűvös rezgésszáma a víznek, amitől, ha leülsz mellé, fél óra múlva kisimulnak az idegeid. Lenyugszol és újra tisztán látsz.