Szabó Elemérné: A pedagógusi munka nemcsak egy állás, hanem hivatás

– Már nyolcéves koromban tudtam, hogy tanító leszek, de mint a mesében, nekem is három akadályt kellett leküzdenem. Első nekifutásra nem vettek fel a képzőbe, mert értelmiségi származású voltam. Édesanyám azonban nem hagyta annyiban a dolgot, így Baján kezdtem el tanulmányaimat. Az iskolát Kecskeméten fejeztem be, abban a tudatban, hogy továbblépek és megszerzem a történelem–ének szakos diplomát. A sors közbeszólt, édesapám az érettségi előtti napokban elhunyt. Hat testvérem közül, akik még valamennyien tanultak, én voltam az egyetlen keresőképes, így álmaim egy pillanat alatt szertefoszlottak – emlékezett vissza Szabó Elemérné.

A fiatal lány Kunbaracson kezdett el az alsó tagozatos diákokkal foglalkozni. Itt ismerkedett meg férjével és alapítottak családot. Kerekegyházára 1963-ban került, ahol végre kibontakoztathatta zenei tehetségét, pedagógiai elhivatottságát. A felső tagozatban tanított, megalakította a Kicsinyek Kórusát, majd átvette az iskola kamara- és nagykórusának vezetését is. A szívvel-lélekkel és a szakmai elhivatottsággal végzett munka jutalma nem maradt el.

– A kórusaim az Éneklő Ifjúság mozgalom keretében több dicsérő oklevelet szereztek. Időközben szakfelügyelő lettem, így nemcsak a város, hanem a környező települések iskoláiban is figyelemmel kísértem az ének-zene oktatás minőségét, fejlődését. Több mint negyven évig tevékenykedtem pedagógusként, amire nem állásként, hanem hivatásként tekintettem. A legnagyobb jutalom számomra tanítványaim boldogulása és hálája volt – hangsúlyozta Adélka néni.

Szabó Elemérné nyugdíjazása után sem hagyott fel a tanítással, ám ekkor már nem a kis nebulókkal, hanem a felnőttekkel foglalkozott. Több mint tizenöt esztendeig vezette a helyi Tavaszi Szél Népdalkört, sikerrel.

– A népdal, a népzene szeretetét egykori tanárom, dr. Kálmán Lajos plántálta belém, így bátran mondtam igent a felkérésnek és lettem a kerekegyházi népdalkör vezetője. A munkánk gyümölcse hamar beérett, sokfelé megfordultunk az országban és hoztuk haza a minősítőkről az arany és ezüst okleveleket. A stafétát három évvel ezelőtt egészségügyi okok miatt adtam át egy fiatal kolléganőnek, a kórus, úgy hiszem, jó kezekbe került – vélekedett Adélka néni.

– Ha újra kezdhetném sem választanék más hivatást. Pedagógusnak azonban csak annak érdemes elmennie, aki nagyon szereti a gyermekeket, és képes arra, hogy nem viszi magával az osztályterembe mindennapi gondjait. Az órára mindig mosolyogva kell bemenni, és szívvel-­lélekkel azon kell lenni, hogy kedvet kapjanak a diákok a tanuláshoz, ne pedig nyűgnek érezzék az iskolát. Azt hiszem, nekem sikerült, bizonyítja mindezt, hogy egykori tanítványaim rendszeresen meglátogatnak, osztályaim meghívnak az esedékes találkozókra – tette hozzá Szabó Elemérné.

Munkáját a város is elismerte

Szabó Elemérné Adélka néni köztiszteletnek örvend Kerekegyházán. A gyémántdiplomás pedagógus munkásságát a város 2015-ben díszoklevéllel jutalmazta.