200 éve egész éjjel tombolt a tűz Kecskeméten

„Iszonyú szél támad. – Ég, ég a város! – ordítják mindenfelől. A harangok zúgnak. A vihar egy lángóriás, mely végigröpül vörös szárnyaival a háztetőkön, a templomok és tornyok felett, fel a felhőkig; nincs aki segíteni tudjon többé; nincs gondolat, nincs remény, nincsen akarat – uratlanul emészti martalékjait a bőszült elem. Egész utcák, mint egyetlen, roppant máglya, lobognak az égre…”

Jókai Mór 1846-ban megjelent Hétköznapok című regényének első fejezete eleinte egy, a pamplonaihoz hasonló izgalmas utcai bikafuttatásról szól, ám a jókedvű népünnepélyt hirtelen a pusztító tűzvész miatti pánik váltja fel. A neves író a konkrét helyszínt és időpontot nem nevesíti, K… városáról ír az 182✱ évben, de több mint valószínű, hogy Jókai a szívének oly kedves, második szülővárosának is nevezett Kecskemétre és annak egyik legnagyobb katasztrófájára gondolt, mikor a fenti sorokat lejegyezte – egyébként éppen itteni jogi tanulmányai idején, valamikor 1842-44 között. A város lakóitól bizonyára sokat hallott az alig egy emberöltőnyivel korábban történt szörnyű és szomorú esetről.

Menetrendszerűen érkeztek a pusztító tüzek

Tűzvészek az 1819-est megelőzően is voltak Kecskeméten, méghozzá sajnos elég gyakran, csak a 18. században legalább öt nagyról lehet olvasni. 1707-ben, 1727-ben, 1766-ban, 1794-ben és 1795-ben is lakóházak százai és malmok tucatjai gyulladtak ki. Általában véletlen balesetek miatt, csak egy esetben van információ szándékos gyújtogatásról: 1707-ben, a Rákóczi-szabadságharc idején rác csapatok rohanták le a várost, és egy részét lángba is borították.

A tüzekhez nagyban hozzájárult, hogy ekkoriban még a házak teteje szinte kivétel nélkül nádból készült, cserepet vagy zsindelyt még nem használtak, a portákat pedig deszkapalánkok választották el egymástól. Fokozta a bajokat, hogy Kecskemét belső szerkezete kedvezett a tűz gyors terjedésének. A középkorból megmaradtak a szűk, görbe és zsúfolt utcák, ráadásul a telkeken is nagy volt az összevisszaság, a lakóházaktól nem különültek el a különböző gazdasági épületek, a kamrák, sütőházak, istállók, sertés- és tyúkólak, műhelyek, kocsiszínek, vermek és pincék. Ahogy gyarapodott a város népessége, általános gyakorlattá vált, hogy a nagyobb telkeket még tovább osztották – így próbáltak a polgároknak otthont biztosítani a város védművét képező, sövénnyel és tövises ágakkal járhatatlanná tett árokrendszeren belül. Így a település belső kuszasága tovább fokozódott. Meg kell említeni, hogy potenciális tűzfészkeket jelentettek a szintén fából készült szárazmalmok is.

Botütés járt a pipázásért

A gyakori tűzesetek a városi tanácsot cselekvésre ösztönözték. 1758-ban például határozatot hoztak, hogy ha valaki istálló körül pipázni mer, 24 pálcára vagy 6 forintra büntetik. Az 1794-es tűz után pedig szabályozták a leégett részeken a beépítés rendjét, s meghatározták az építkezésekhez használható anyagokat. Létrehozták a tűzi inspektorok (felügyelők) rendszerét, akik szigorúan büntették – pénzbírsággal, bot- vagy korbácsütéssel – a szabálysértőket. Éjjeli őrjáratokat alakítottak és megszabták a legkisebb telekméretet (120 négyszögöl), melyre lakóház építhető. Döntöttek arról is, hogy a szegényebb sorsúak részére – akik az építkezésekhez nem tudnak jobb minőségű alapanyagokat felhasználni – a város árkain kívül kell építési lehetőséget biztosítani.

Összeölelkezve halhatott meg anya és két lánya

Az intézkedések ellenére 1812-ben, 1813-ban és 1818-ban is pusztított tűzvész Kecskeméten. Majd elérkezett a talán legemlékezetesebb katasztrófa. Mint azt a korábban biztosítói kárszakértőként dolgozó, ma már nyugdíjas Ádám Andrástól, a téma szakavatott kutatójától megtudtuk: kétszáz éve, 1819. április 2-án, pénteken este fél kilenc körül a mai Széchenyi körút és Kápolna utca sarkán, az egykori jól ismert Kuti Butik környékén csaptak fel először a lángok. Itt akkoriban egy idős asszony, Csupaki Gergelyné nádfedeles háza állt. A tűz keletkezésének okáról nehéz biztosat mondani, de két legendát megemlítenek a források.

Szokolai Hártó János egy csizmadia hűtlen feleségéről írt, aki állítólag összeszűrte a levet rác inasával, de aztán meggondolta magát, és megölte a fiatal szeretőt – mire a rác rokonok gyújtogatással álltak bosszút.

Szappanos Károly református lelkész verziója már kevésbé romantikus, de talán jobban hihető: eszerint Csupakiné éppen a kemencéjébe tette be a szalmát, mikor a lánya kinyitotta az ajtót, és a hirtelen támadt huzat a pernyét szétterítette a házban. Érdekes az is, ami a város 1819. április 5-ei tanácsi jegyzőkönyvében szerepel: „mint a környűlállásokból gyanítani lehet, gonosz szándékbul” gyulladt fel Csupakiné háza. De konkrétumokat a gonosz szándékokról és a tettesekről nem tudni.

A tűzvész három áldozatot követelt: a 75 éves Csupaki Gergelyné, valamint két lánya, a 45 éves Mária és a 42 éves Judit vesztette életét. Egymást átölelve halhattak meg, erre utalhat az is, hogy egy koporsóban temették el őket.

Lehetetlen volt megállítani a lángokat

A nagy szárazság, az erős északnyugati szél és a város már említett sajátosságai miatt a tűz Csupakiné házáról igen gyorsan tovább terjedt déli-délkeleti irányban. A korabeli eszközökkel és a szél miatt gyakorlatilag lehetetlen volt megállítani. Kora reggelig széles sávban egészen a város déli határáig, a mai Dankó utcáig pusztította végig Kecskemétet a tűz (ez légvonalban jó másfél kilométer). Itt is csak azért fékeződött le, mert az útjából elfogytak a házak. A lángokat állítólag Pesten, Jászberényben és Gyöngyösön is látni lehetett.

Nem ebben a tűzvészben károsodott a legtöbb épület, hiszen míg 1794-ben több mint 900 leégett lakóházról és 20 malomról tudni, 1819-ben „mindössze” 419 ház és 7 szárazmalom vált a lángok martalékává. Csakhogy – mint Ádám András kiemelte – a drágább, szebb házak égtek porig; ezt mutatja az is, hogy 1794-ben alig 200 ezer forint volt az összesített kár, negyedszázaddal később több mint 500 ezer. Leégett a mai Nagytemplom tornya, az öt harang megolvadt és lezuhant (egyedül a nagy vagy öreg harang maradt egyben, de az is használhatatlanná vált a repedések miatt), a rézből készült toronysisak ugyancsak megolvadt. Károsodott a Barátok temploma, a verbunkos és az ispotályos kaszárnya is, de a régi Városházát sem kímélték a lángok, a főszolgabíró szobája is teljesen kiégett, és megsemmisültek a környező gazdasági épületek: a gabonatároló rengeteg elraktározott zabbal, árpával, a széna- és a fatároló, a kocsiszín és az istálló. A tűz által érintett terület közel 62 ezer négyszögöl, azaz több mint 220 ezer négyzetméter volt, a város akkori területének egyhetede. Mivel abban az időben még a belső részeken is sok háznál tartottak állatot, így a jószágállomány is jelentős veszteséget szenvedhetett.

Máig vitás kérdés, volt-e védekezés a tűz ellen. Ádám András határozott véleménye szerint igen, bár a bevethető összesen két lóvontatta lajtoskocsival, kilenc vízipuskával, tűzi fecskendővel és vödrökkel nyilván nagyon csekély eredménnyel lehetett meggátolni a tűz terjedését (a vízvételi lehetőség bővizű kutak híján minimális volt). Külön szólnak a források a ferences atyák és szerzetesek hősies tűzoltásáról, de meg kell emlékezni Bekő Imre és Bekő László helytállásáról is, akik a Városháza tetejére felmászva locsolták a lángokat – később ezért 50-50 forint jutalmat is kaptak (4-4 forintot pedig azok az elítélt, de a tűz idejére szabadon engedett rabok, akik szintén részt vettek az oltásban).

Kárrendezés és a tanulságok levonása

Az egyes családokat ért károkról tizedenként összeírást készítettek a városi hivatalnokok. Több százan maradtak hajlék nélkül. A kisebb veszteségek közé tartozott, mégis komoly gondokat okozott, hogy a tűz sok élelmiszert – gabonát, szalonnát, kenyeret, főzeléknek való szemesterményt – és ruhát megsemmisített. A vármegye és a helytartótanács is közadakozást hirdetett, így sok helyről érkeztek adományok, ezek szétosztásánál figyelembe vették a károsultak vagyoni helyzetét és a káruk mértékét. Pénzbeli segítséget nyújtott sok pesti és budai kereskedő, valamint Nádasdy Ferenc gróf és Ürményi József országbíró, Mária Terézia egykori tanácsadója is. A károsultak kedvezményes áron kaphattak a várostól téglát, cserepet és ingyen nádat.

A tűzvész ismét figyelmeztetett a városrendezés és a tervszerű építkezés szükségességére. A leégett házak egy részét a régi helyén nem engedélyezték felépíteni, és város szélén új telkeket osztottak ki. Még 1819-ben vármegyei határozat született a szárazmalmok belvárosból való fokozatos kitelepítéséről is (bár ezt a korlátozást malmos gazdák és a lakosság ellenállása miatt enyhítették). Elrendelték, hogy a belső városrészben a házak ezentúl nem épülhetnek nádtetővel. Az utcákat forgalmuk szerint három csoportba sorolták, és kikötötték azt is, hogy a szélességük ne változzon, és amennyire csak lehet, egyenesek legyenek. Emellett pedig mindenki fohászkodott, hogy hasonló vésztől Isten óvja meg Kecskemétet.

Könyvet ír a tűzvészekről

A már nyugdíjas Ádám András korábban biztosító kárszakértőként dolgozott. Az 1970-es évektől kezdte el gyűjteni szakmája régiségeit (pillanatnyilag több mint 2200 irat, könyv és tárgy van a birtokában), majd öt-hat éve – mondván, a biztosítás nem elválasztható a káreseményektől – elkezdte kutatni a kecskeméti tűzvészek történetét is, átböngészve rengeteg főbírói, tanácsülési jegyzőkönyvet, közigazgatási iratot, számadás könyvet, adónyilvántartást. A témában könyvet is ír, amely tervei szerint idén jelenik meg. Múlt hét pénteken a Katona József Emlékházban tartott rendkívül élvezetes előadást az 1819-es tűzről, összeállításunkhoz ez kínált rengeteg érdekes adatot, információt. Emellett felhasználtuk Székelyné Kőrösi Ilona történész, a Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület elnökének több cikkét, valamint Kanalas Imrének a Forrás folyóirat 2016. július-augusztusi számában megjelent, Kecskemét város fejlődésének stratégiai irányai című tanulmányát is.