Gyászolni a csillagot

Úgy tartja a romantikus elképzelés, hogyha meghal egy ember, odafönt csillagként ragyog fel. Péntek reggel tragikus hír fogadott: meghalt Tompos Kátya, a csodás színész- és énekesnő. 41 évet élt. Néhány hete adták hírül, hogy két éve egyedül vívja harcát a gyilkos betegséggel, és összefogásra van szüksége ahhoz, hogy olyan külföldi gyógykezelésen vehessen részt, ami reményt ad a gyógyulásra. Mélyen megpendült lelkünkben egy húr: egy művészünket akarja elvenni tőlünk a halálos kór, és cselekedni kell, na és persze imádkozni. Egy ország fogott össze érte. Gyűjtés indult, és jótékonysági gálaestet szerveztek múlt hét szombatra a Szegedi Nemzeti Színházba, melynek bevételét szintén Kátya kezelésére fordították – volna. A barátai, kollégái, színművészetis osztálytársai részvételével megtartott, teltházas est olyan volt, akár egy ima: megrendítő, és éreztem, hogy az égig ér. Sajnos mint kiderült, már túl későn. Talán túlságosan sokáig hánykolódott magányosan az a csónak a tengeren. Mi pedig, miután kiderült a baj, bíztunk benne, hogy ahogy ikonikus dalában énekli, az a csónak túl fog élni ezer vihart. Akkor a mostanit miért ne élné túl?! Hittünk benne, hogy messze még a túlsó part – de sajnos már hívta a végtelen, egy új világ.

Bárkivel történik ilyen, tragédia, de ha egy művésszel, egy közkinccsel, az katasztrófa. A színészek, és egyáltalán a művészek a szememben azok az emberek, akik elviselhetővé, sőt, széppé teszik az életet, ezért különösen értékesek számomra, és még súlyosabb veszteség, ha elmennek. És Kátya hangja, amikor őt hallgattam, széppé tette az életet.

Amikor ma este, halálának hírétől még mindig megrendülten felnézek az égre, mégsem látok majd új csillagot. Mert a Tompos Kátya nevű szikrázó égitest köztünk, a Földön ragyog, és fényét nem vitte magával, alakításaiban és csengő hangján előadott dalaiban köztünk hagyta.