Edd a közelit!

Számozott történet a családunkban az, amikor az 1980-as évek derekán a legtöbb magyar családdal együtt mi is útnak indultuk a szomszédos Ausztriába, hogy bevásároljunk. A „nyugati álom” a hazai kommunista ellátóhálózat és kereskedelem után sokként ért bennünket. Gyerekekként a déli gyümölcsök láttán jöttünk igazán lázba. Nem véletlen, hogy hét kilónyi banánnal indultunk haza. A ritkaságszámba menő déli gyümölcsből azonban egyetlen darab sem jutott az itthon maradtaknak, mert útközben a bátyámmal és a húgommal közösen mind megettük. De a mandarinból és narancsból sem sokat hoztunk haza.

Ha a gyerekeimnek mesélek erről, jót mosolyognak, hiszen el sem tudják képzelni, hogy ünnepnapnak számított, ha déli gyümölcsöt lehetett kapni a boltban. Napjainkban ugyanis ennek az ellenkezőjét éljük meg, a boltok polcai zsúfolásig tele vannak több ezer kilométerről szállított különleges gyümölcsökkel, zöldségekkel, melyek nálunk egyáltalán nem honosak.  

Családunk ausztriai története az 50 kilométeres klímaakció kapcsán jutott eszembe. Általában nem szeretem a közösségi oldalakon terjedő kihívásokat, de ezt, a Marom Budapest és a Művésztér Egyesület által indított kezdeményezést nagyon hasznosnak tartom. A (marom.hu/50km) kihívás hirdetői arra biztatnak bennünket, hogy elsősorban a közelben termelt vagy előállított termékeket fogyasszuk. Mert ha nem a fél világon átutaztatott élelmiszerek, hanem a szezonális, termelői, lehetőleg vegyszer- és csomagolásmentes alapanyagok kerülnek az asztalunkra – pontosabban a gyomrunkba –, azzal óvjuk az egészségünket és a bolygónkat is, nem mellesleg pedig a helyi termelőket támogatjuk.

Persze a kihívás hirdetői nem azt kérik tőlünk, hogy soha többet ne vegyünk banánt, kávét, csokit vagy teát, csak annyit, hogy az ökológiai lábnyomunkat csökkentve részesítsük előnyben a helyi termékeket, és lehetőleg ne télen akarjunk szamócát vagy görögdinnyét enni, hanem akkor, amikor annak ideje van. Mert mindennek rendelt ideje van az életünkben.