A természettel hajlok

Őszbe fordult az idő, sőt talán ősznek álcázott télbe, de egy biztos: nyugodt. Nem kapkod, nem éget, nem zúg, nem siet. Megpihen az élet az őszben, télen talán el is szundít, tavasszal majd felébred, de arra most nem gondol. Már a nyári hőségre sem gondol és a következő lépésekre sem. Most csak van.

Elhullatja leveleit, tán búcsút sem vesz tőlük, csak szépen megéli a változást, ami csupán megtörténik. Nem sietteti, nem kérdezgeti, hova vezeti őt ez a más, most, csak hagyja, hogy megtörténjen. Ő történik benne. Még jobban önmagává válik, egy másik perspektívává. Szeretek a természettel változni, biztosan érzem, hogy nagy bölcsességek vannak ott elrejtve, amelyeket tán nem mindig értünk, de sejtszinten olykor emlékezünk. Én most épp emlékszem. Emlékszem az ősz üzenetére. Emlékszem a változás szépségére. A halál bölcsességére, melyet majd az újjászületés követ, de mégsem sietünk bele, helyette megéljük a Jelent. Sokszor hull le mellettem épp egy falevél, amikor sétálok és én mindig azt érzem, üzen nekem az élet. Azt mondja: rendben van. Arra a gondolatra hív, hogy minden változik és minden a helyén van. A fa sem esik kétségbe, csak engedi, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie, és mi gyönyörködünk benne.

Így teszünk azokkal az emberekkel is, akik nem állnak ellen az életnek. Akik méltóságteljesen haladnak az élettel, történjen épp bármilyen tragédia vagy nagy változás. Van bennük egy belső erő, ősbizalom, amelyből merítenek. Ott van bennük, körülöttük, körbelengi őket és mi magunkban azt kérdezzük: Hogy csinálja? Talán épp ez lenne a válasza, hogy nem ő csinálja. Ő csupán létezik. Táncol és hajol az élettel, tisztelve azt, bízva benne, hogy a legjobb lesz nekik és mindeközben nem kattog, nem idegeskedik, nem számolgat, tervezget. Létezik.

Az ősz is csak létezik és mégis a legnagyobb változás ilyenkor megy végbe. Mi, látszólag elszeparálva, tudjuk, hogy nem itt a vége, tudjuk, hogy jön a tél, s a tavasz is, de tudja-e a fa is vajon, aki látszólag elveszít mindent éppen, mi őt díszíti? Tudja vagy csak bízik? Róla próbálok most példát venni, a fáról, aki csak áll, létezik, engedi, hogy változzon és talán bízik, talán tud, de egy biztos, nem idegeskedik. Megnyugszom az ősszel most, engedem, ami lenni kíván rajtam keresztül, emlékezve, hogy ha most ősz is van, a tél majd újra tavaszba fordul. Addig pedig megélem az ősz szépségeit.