Virtus

Gulyás Sándor

Szinte alig telik el úgy nap, hogy ne lenne tele a média a balesetekről szóló tudósításokkal. Sajnálatos módon a tragédia egyre többször az agresszivitás, az önbíráskodás miatt következik be. Gyakori eset, hogy emberkedő honfitársaink megpróbálják sofőrtársaikat leszorítani az útról, mutogatnak és kiabálnak, akadályozzák az előzést, akár még az úgynevezett büntető fékezéstől sem riadnak vissza. 

A minap velem is bepróbálkozott egy ficsúr. Mivel a sűrű, szemben jövő forgalomtól képtelen volt előzni, szorosan rám tapad csilli-villi  verdájával. A lökhárítóink között időnként még fél méter sem lehetett. Kezdett bosszantani a dolog, már azon tanakodtam, rálépek a fékpedálra, hátha a felvillanó lámpa észhez téríti a virtuskodó magyart. Így „összetapadva” autóztunk még vagy öt kilométeren át, míg végül kéretlen útitársam, egy életveszélyes manővernek köszönhetően elém került. A színjáték tovább folytatódott. A férfiú heves mutogatásba kezdett, jelezve, hogy húzódjak le, beszélni szeretne velem. Megálltunk a parklóban, a férfi úgy pattant ki a járművéből, mint egy fajdkakas. Magam mindezt a legnagyobb nyugalommal tettem, majd mikor egymás közelébe értünk, kérdeztem rá a felpaprikázott férfira, hogy valójában mi is a baja. Felmérve az erő és magassági fölényt, sofőrtársam dühe mérséklődött. 

Az utakon való viselkedés, a kiélezett helyzetek kezelésének milyensége személyiségfüggő. Az egymásra figyelés, az udvariasság, az együttélés szabályainak betartása, mint az a közlekedési morálban is jól lemérhető, évről-évre nehezebben megy nekünk, magyaroknak. Akár az is kijelenthető, hogy némelyeknél ez súlyos jellembéli hiányosságokkal is felér. Kevesen tudják, hogy ha ez ténylegesen megállapításra kerül, az egyént akár örökre el lehet tiltani a vezetéstől. A kérdés viszont az, hogy ki lehet hivatott ezt megtenni.