Összetartó erő

Gyermekkel öröm az élet – tartja a jól ismert mondás. Két gyermekkel pedig dupla öröm! Ezt mi magunk is tapasztaljuk egy ideje. Nagyobbik kisfiam – testvére érkezése óta csak így hívom – nap mint nap elénk áll, és így szól: „Anya, apa, nagyon köszönöm, hogy hazahoztátok a kistestvéremet!” Azt hiszem, egy szülőnek nem is kell ennél jobb visszaigazolás arról, hogy a nagytestvér valóban örül a család bővülésének. Gyakorta teszi fel a kérdést, hogy mikor tudnak már együtt jászatni, és mikor kezd el végre beszélni. Jártában, keltében mindig megfordul a kiságy mellett, és ha kell, betakarja a kisöcsköst, vagy éppen megcirógatja az arcát. Ha pedig sír a kistesó, rögtön szalad, hogy szóljon nekünk.

A dupla öröm kapcsán azért számtalanszor eszembe jut, hogy a gyermeknevelés nem mindig rózsaszín köd – ahogy az okosabbnál okosabb könyvek és szakértők beállítják –, időnként azért meglehetősen idegőrlő. Csakhogy néhányat említsek: ilyen például a szobatisztaságra nevelés (akinek van gyermeke, az tudja, miről beszélek, akinek nincs, az talán sejtheti), a megannyi könyörgés, hogy pakolja el a játékait, jöjjön enni, fürdeni stb. De még az árnyoldalaival együtt sem bántam meg egyetlen percét sem a családdá válásnak, hiszen az az erő, feltöltődés, öröm és boldogság, amivel jár, semmivel sem hasonlítható össze. Mindennap újabb és újabb élményekkel gazdagodik az ember, ami minden kincset megér.