Mirelitmaffia

Nyáron a Balatonon szinte minden étteremben elköltött ebédet úgy zártam: ez a vendéglátós máshol éhen halna. Nem kell ehhez briliáns megfigyelőnek lenni – ráadásul tévedés –, elég ha minimálisan igényes az ember, még akkor is, ha csak egy „megfizethető” étterembe ül be. Egyik nap cigánypecsenyét rendeltem. Szinte korrekt volt: fokhagymás hús, mirelit sült krumplival. A következő alkalommal a bugaci fatányéros fantázianéven futó étekre esett a választásom. Fogalmam sem volt, hogy ez mit takar és a pincér még annyira sem volt képben, hogy felvilágosítson, de gondoltam, túl rossz nem lehet, ha már „hazai”. Túl rossz nem is volt: fokhagymás hús, mirelit sült krumplival. Harmadszor a borzas szeletet kértem. Valami rántott – így a pincér. Turpis egy étel, annyi szent, át kell magunkat rágni a paníron, hogy eljussunk a fokhagymáig. Az enyémre például olyan ipari mennyiség került, hogy kapkodva nyúltam a roppanós mirelit sült krumpli után. Nem azért roppant mert túlsütötték.

A fokhagyma- és mirelitmaffia balatoni térnyerését már éppen elfeledve a napokban egy kecskeméti, házias ízeiről híres vendéglő étlapjáról rám kacsintott a fokhagymás steak. Istenien átsült, szaftos „féldisznó” landolt a tányéromon – mirelit sült krumpli ágyon.

Amikor megláttam a vacogó hasábokat a tányéron, úgy tarkón vágott a házias mázzal nyakon öntött igénytelenség, hogy legszívesebben visszaküldtem volna az ételt. Akkor persze én lettem volna a bunkó vendég, akiről minden vendéglátósnak megvan az élménye meg a véleménye, hogy azt mondja: nem lehet mindenki ízlésének megfelelni. Ráadásul mások meg éheznek. Köztük a kézilányok, akiknek elvette a mirelit a munkáját!