Vélem-én

2015.03.14. 12:56

Csak komolyan!

Ki ne emlékezne azokra a nagyszerű pillanatokra, amiket diákként ünnepségeken töltött.

Ökrös Csaba

Ingergazdag program volt, mint csigának a konnektorba nézés. Felsorakozás, Himnusz, beszéd, énekkar, irodalmi műsor, énekkar, Szózat, elvonulás. A nagy álldogálás fokozhatatlan izgalmait legföljebb csak a néhány összerogyó gyerek keltette unalom szürkítette. A gerjedő mikrofonok sípolása felett érzett káröröm éppúgy nem volt jellemző ránk, diákokra, mint egymás lökdösése és az elfojtott röhögés. Más iskolákban talán volt ilyen, legalábbis máshová járó barátaim meséltek ilyesmiről, de ezt máig sem hiszem el. Gimnazista fejjel, pláne az irodalmi színpad tagjaként, az ünnepi műsorok szereplőjeként különösen nagy komolyságot kellett tanúsítanom. Ami rendkívüli kínokkal jár, ha az ember mellett állók keményen suttogó kisembereknek bizonyulnak. Befelé röhögni nehéz. Még annál is nehezebb, mint rezzenéstelen arccal hülyeségeket mormolni a többiek kínzására. Ez minden iskolai ünnepség legfőbb tanulsága. És azon városi (vagy párt-) ünnepségeké is, amin diákként részt kellett venni, akár biodíszletként, akár a műsor egyik szereplőjeként.

Nem tudom, miért jutott ez eszembe éppen most, a nemzeti ünnep előtt néhány órával. Nem hiszem, hogy azért, mert rossz ötlet lenne a Nemzeti dalt kormányzati gondolat nyomán tízezrekkel elmondatni, hiszen a szabadság érzete állami kezdeményezésre is mámorító. Csak kéretik a tömegnek hazafáradni a szavalás után, hogy a forradalmi helyzet ünnepi fokozódása nyomán ne kelljen a hétfői lapokban Petőfi Sándor visszaemlékezéseit idézni: „a nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott.”

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában