Nagy magyar népi költés

 Csak hát ilyenkor rímeket lát az ember. Tudom én: igazából a magyar nem csak ekkor költ! Mindig. Mindennap. Erején felül. Még költ a nép, most adjatok neki! – hangzik odafentről. Csak nem mindegy, hogy hitel vagy hittel. Meg, hogy mire. Meg mennyit, és ki miatt. 

A minap történt velem, amikor még sonka és főtt tojás illata lengte be a levegőt, hogy leugrottam a nonstopba, gondolván: költök egy kicsit. Aztán az lett belőle, hogy kínrímes helyett rém kínos lett a szitu.

A boltos lány épp kilépett az üzlet elé, hogy fényben fürössze bájos arcát, míg elszív egy cigit. Megzavartam. Bejött. Nem nekem, velem. Arca a polcok árnyékában már inkább sápatagnak és unottnak tűnt. Hát még a hangja, ahogyan az általam kért két ásványvízre azt mondta: háromnegyven.

Gyors fejszámolásom eredményeképp kiböktem: szerintem, ha darabja száznegyven, akkor az kettőnyolcvan. Kettőnyolcvan – sóhajtotta. És még én éreztem magam rosszul, mikor az arcába néztem. Szinte szégyelltem magam, hogy szóltam. Belépett négy vidám legény kölnikkel: szabad-e locsolni? – Nem! – hangzott a száraz, határozott válasz.

Szabad-e becsapni? És ez itt nem egy költői kérdés. Olyan határozott választ várok, mint az imént – gondoltam magamban, miközben kiléptem. Aztán megnyugodtam. Így leszünk igazi költőnemzet. Mindig találkozunk olyanokkal, akik elérik: ha nem figyelünk oda, sokkal többet költünk.