Három után két perccel

A toronyóra hármat ütött. Jellegzetes apró, halk lépései szinte lármát csaptak a szűk kis utcában. Nehéz táskája jobb vállát húzta, kicsit oldalazva haladt az egyébként balra lejtő úton. Karórájára nézett, bár már csak a harangozásból is, pontosan tudta, hogy mennyi az idő. Sietősre vette a tempót, mintha késésben lett volna. Nem volt. Fél szemmel bele-belenézett a kirakatablakokba, megigazította vastag, kötött sálját, vagy csak ellenőrizte, hogy nincs-e ismerős, aki ezen a környéken látná. Voltaképpen fogalma sem volt arról, hogy mit tenne, ha belefutna valakibe. Továbbsétálna a számára menedéket jelentő ajtó előtt, vagy a legnagyobb természetességgel nyomná le a kilincset, ahogyan most is tette?

Megálltam az ajtó mögött, majd egy lépést hátráltam. Hunyorogva néztem át a sötét ablakon, és követtem szemeimmel, ahogy a lány céltudatosan indult a sarokban árválkodó fotel felé. Ekkor léptem be én is, és foglaltam helyet vele átellenben, a szűk, illatgyertyáktól és füstölőktől mámoros helyiségben. Láttam az arcán: lélekben egészen máshol jár. Az itallapot forgatta, de senki sem figyelt rá. Kivéve a felszolgálót, aki máris előtte termett egy gőzölgő habos kávéval és egy piskótatekerccsel. A lány felnézett a kis füzet mögül, amit kuncogva csúsztatott vissza az asztalra. Nem szólt egy szót se, de halvány mosolya a világ összes “köszönömét” magába foglalta. A mozdulatok sora folytatódott: hanyagul rázta meg táskáját. Kulcsok csörgése, tollak zörgése, egy üveg víz lotyogása, mire megtalálta a vastagnak nem mondható, kemény borítós regényt. Belekavart a kávéba, a desszertvillát a kistányér széléhez tolta, majd kinyitotta a könyvet a legelső oldalánál. Pont, mint minden egyes hétköznap délután, mióta a városba költözött.

Ugyanaz az ital, ugyanaz a sütemény, ugyanaz a hely, csak mindig más könyv, hosszú évek óta. Pontban háromkor érkezett, és addig nem állt fel, amíg a történet utolsó írásjeléhez nem ért.
Menekülés a világ elől, vagy pusztán a megszokás rabja? Mit tudhat ez a lány, amit senki más? Tényleg ennyire magának való, vagy csak az hétvégi nyüzsgést kompenzálja? Kérdések, melyekre sötétzöld szemein keresztül keresem a választ minden egyes délután… Hiába.