Közélet

2007.12.12. 16:02

A csoda nem csak három napig tart

Kecskeméten megvalósulóban a végstádiumú daganatosok komplex ellátása, ahol az orvosok azért küzdenek, hogy a betegek mindvégig emberhez méltóan tudjanak élni.

Szvorényné Mezei Klára

Izsáki úti kórház, III. emelet, onkoradiológiai ápolási részleg. Szeretnének bepillantani az itt dolgozók és betegek mindennapjaiba? Munkatársunk segít ebben.

Tüdőrák. Apósomnál tavaly májusban diagnosztizálták, ez év augusztusában hunyt el. Tizennégy hónap küzdelem a halálos kórral. Vajon mire gondolt, amikor megtudta? Felfogta-e betegsége súlyát? Szerintem érezte, hogy az Izsáki úti részlegről már nem a saját lábán jön ki...

Rehabilitáció?
Igen. Ő azért került a megyei kórház Onkoradiológiai Központ krónikus ápolási részlegére, hogy fizikailag megerősítsék, így esetleg tovább kaphassa a gyógyulását szolgáló kemoterápiás kezelést. Bevallom, eleinte furcsálltuk, hogy nem eszik, nem iszik, sőt nem is járkál. Legalábbis egyedül nem. Dr. Boda Éva, a részleg vezetője megígérte: megtesznek mindent a javulás érdekében.
És valóban. A nap bármely szakában mentünk látogatni, mindig volt nővérke, akit megkérhettünk, hogy segítsen.     Felültetni, lefektetni, megetetni, tisztába tenni. De nem is kellett szólnunk, anélkül is jöttek.  „Hiszen ez a dolgunk” – mondta mindegyikük, amikor megköszöntük.
Mint dr. Szűcs Miklóstól, a Kecskeméti Onkoradiológiai Központ vezető főorvosától megtudtuk: bár nagyon kis arányban, de folyik rehabilitációs gyógyítás is az Izsáki úti részlegen. Ide zömében azok a betegek kerülnek, akiknél a hagyományos terápia már nem hoz – vagy sajnos nem hozhat– javulást.

Nővérkének öltözve
Gondolom, mindenkivel előfordult már kora reggel: vekker csipog, félálomban megnézi, megállapítja, hogy nyugodtan pihenhet még két percig a szem, aztán amikor ismét kinyitja, akkor jön a felismerés: uramegek, el fog késni!
Így jártam én is azon a szerdai hajnalon, amikor hat órakor az Izsáki úton kezdtem a napot mint „segédnővérsegéd”, hogy megpróbáljam ellesni a hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető csodákat tevők fortélyait.
Zihálok, mire felérek a harmadik emeletre, de ennek a kondícióm az oka. Mehetnék ugyan lifttel is, ám sietek.
A nővérpultnál még az éjszakai egyfős műszak. A reggelesek örülnek a pluszembernek, bár kis csalódást okoz,  amikor kiderül, hogy nem igazi nővér vagyok. „Ja, hogy csak megfigyelő?   No sebaj, azért majd nagyon igyekszünk, hogy megmutassunk mindent!” – mondja egyikük mosolyogva.
Tipikus kórházszag, de rend és tisztaság fogad. A kórtermek teljes kihasználtsággal működnek. Akad, amelyikben ketten fekszenek, a többségük három-, illetve négyágyas. Nem zsúfoltak, mégis annak látszanak. Magányosan szomorkodó járókeretek, néhol szobavécék szűkítik a helyet. Az ágyakban zömmel idősek fekszenek, és a tényt, hogy vannak fiatalok is köztük, csak a nővérkéktől tudom meg. Az arcok, tekintetek itt csak egyről árulkodnak: nagyon betegek. Egy részük talán nincs is tudatánál, a plafont nézi meredten vagy a fal felé fordul, az ébren lévőket viszont némileg felpezsdíti, ha új arc néz a szobába. És én valóban új vagyok itt.
Betegek nemigen mászkálnak a folyosón, sőt az a furcsa, ha felbukkan egy-két, önmagának már csak árnyképe, és sietősen csoszog végig a linóleumon. De hova igyekszik? „Ez már itt a végállomás, nincs tovább, tudom jól!” – summázza kristálytiszta logikával egy szellemként közlekedő. Mint kiderült: ő is végstádiumos daganatos beteg, mint az itt fekvők 98 százaléka.

A nagy varázslat
A fehér köpenyes nővérek vagy nagyon sokan vannak, vagy csak az érzékeim játszanak velem, de tele a folyosó velük. Szobából kijönnek, nővérálláson telefont intéznek, ágytállal sietnek egy másik kórterembe, de a csengő is jelez: valaki sürgős segítséget igényel. Kiderül, hogy két nővérke szemkápráztató önsokszorosítási mutatványát látom. Bizony, ezt teszik itt valamennyien. Varázslatra kényszerülnek, hiszen mind a szükségestől, mind pedig az ideálistól jóval kevesebben vannak. „Kétszer ennyi szakképzett ápoló is kevés lenne ehhez a munkához!” – sóhajt egyikük szusszanásképpen, miközben a használt pelust a helyére teszi, az újjal pedig a beteghez siet.
Az egészségügyre jellemző kedvezőtlen körülmények ide is begyűrűznek: 352000 forint a 20 ágyas részleg havi kerete. Ez az összeg a pelenkától az egyszerű fájdalomcsillapítón keresztül a speciális gyógyszerekig, az infúziótól a felfekvés elleni krémig mindent magában foglal. A szűkös eklézsia ellenére az összes beteg megkapja mindazt, amire  szüksége lehet.
– Egy mondatban össze tudom foglalni a részleg helyzetét – így egy szakápoló. – Legalább kétszer ennyi nővér és kétszer ennyi pénz kellene ahhoz, hogy a betegek teljes megelégedésére működhessünk, és higgye el, nem túlzottak ezek az igények – mondja fiatal korát meghazudtoló bölcsességgel. Mint kiderül: a több pénzt nem a nővérfizetés pótlására, hanem az ápolási részleg felszerelésére, otthonosabbá tételére fordítaná. Bár megjegyzi, hogy bérük – a különböző pótlékokkal is – igen kevés, és nem csoda, ha alig akad új jelentkező, ám aki itt dolgozik, nem a pénzért marad.
Mint lelkes újonc, igyekszem, hogy legalább ne hátráltassam az igazi nővéreket a munkájukban. Van dolguk éppen elég. Reggeliosztás, etetés, „bugyivizit”, azaz pelenkacsere, újrakatéterezés, gyomorszonda-behelyezés, betegfelvétel, gyógyszerosztás, -előkészítés, az állandó készenlét a segítségnyújtásra – és mindemellett a rengeteg adminisztrációs teendő papír- és számítógépes alapú precíz ellátása...

 

Évente 33 ezren halnak meg a kórban. Az embereknek többet kellene törődniük egészségük megőrzésével, részt kellene venniük a kötelező rákszűréseken.

A mosoly gyógyító ereje 
„Élesben” is dolgoztam! A folyosó zengett az artikulálatlan üvöltéstől. Kérdő tekintetem látva a nővérke csak mosolygott: már megszokták,  naponta többször ismétlődik. Kíváncsiságom a hangforráshoz vezetett. Az ősz hajú néni csak „mondta-mondta” a magáét. Ágya mellett együttérzést, segíteni akarást éreztem. Amikor megsimogattam kezét, hirtelen csend lett. Ordító csend. Rámosolyogtam, és addig beszéltem hozzá,  míg a görcsösen ökölbe szoruló ujjak puhán illeszkedtek a kezemhez.
Nem sokkal később a nővérke megkérdezte, hogy feltenném-e az új beteg csuklójára az azonosító „karperecet”. Örömmel mondtam igent. Nem lehet ördöngös dolog – gondoltam, de mégis majdnem kifogott rajtam a szerkezet. Rutintalanságom megijeszthette a fiatalembert, hiszen rémülten nézett rám. Szinte hallottam a megkönnyebbülés legördülő köveinek zaját, amikor megsúgtam neki, hogy a vért nem én veszem majd tőle...
Újabb beteg érkezik: a néni állandóan hány, pedig nem eszik semmit. – Gyomorszondát készítsenek elő, segítek felhelyezni! – mondja a részlegvezető doktornő határozott, de kedves hangon.
Másik kedvenc betegem ez a néni lett a karpereces férfin kívül. Szintén a mosolyt mint a nálam lévő egyetlen gyógyszert tudtam neki adni, illetve egy-egy megnedvesített gézlapot, hogy enyhíthessem szomját.
 
Kedvencek? Nem lehetnek
Amikor a doktornőt arról  faggatom, van-e neki „kedvenc” betege, így felel:
– Őszintén? Lehetetlen mindenkit egyformán kedvelni. Néha a legproblémásabb beteg nő hozzám. Önvédelemből inkább nem engedek senkit szívközelbe, de mindenkit egyforma gondoskodással ápolunk, hiszen valamennyi beteg az élete utolsó percéig fontos nekünk.
Nyár volt, rekkenő hőség. A kórtermekben és a folyosón ventilátorok tették elviselhetőbbé a kánikulát. A már kialakult felfekvések fájdalmát enyhíti, illetve létrejöttüket csökkenti az a speciális matrac, amit apósom is kapott. Igaz, csak élete utolsó két napjában élvezhette, de még most is hallom hangját és látom, amint lehunyt szemmel simogatja: „Olyan jó ezen feküdni!”
A „Bács-Kiskun megyében a Rák Ellen” Közhasznú Alapítványnak köszönhető a hűsítő ventilátorok és a felfújható matrac mellett az ágyakat egymástól elválasztó függöny, az új kerekes székek és a szobavécék – mindezzel javítva a betegek komfortérzetét és életminőségét.
Életminőség. Lehet-e minőségi az itt fekvők élete? Egyáltalán: akarnak-e élni? – sorjáztak bennem a kérdések. Bármilyen hihetetlen, igenis nagy a betegek élni akarása. Mint egyikük elmondta: legalább addig jó érzés, hogy törődnek vele, míg különbséget tud tenni az éjjel és a nappal között. Másikuk azt szeretné, ha addig, míg él, mindene meglenne. Ugyanúgy, mint otthon.
Ezt a kórházi részlegen kivitelezni nemigen lehet, de az orvos és az ápoló személyzet törekszik rá. A hospice szellemiség lényege, hogy a halált az élet részének tekinti. Olyan folyamatnak, melyet sem megrövidíteni, sem mesterségesen meghosszabbítani nem lehet. Célja a lehető legjobb életminőség megőrzése a halálig. A hospice nem egyszerű ápolási intézmény, nem elfekvő, és nem utókezelő. A betegeknek a fájdalomcsillapítás és a palliatív terápia révén biztosítják az állapotuknak megfelelő személyes életvitel folytatását. A kecskeméti megyei kórház Izsáki úti onkoradiológiai ápolási részlegén a végstádiumú daganatos betegek bizton számíthatnak erre a szeretetteljes segítségre, hozzátartozóik pedig a lelki támogatásra.
Mielőtt eljöttem, észrevettem a nővérálláson egy Hérakleitosz-idézetet, ami az itt dolgozók hitvallássá nemesült mottójává vált:
„Mindennap megszűnik valami,
amiért az ember szomorkodik,
de mindennap születik valami,
amiért érdemes élni és küzdeni.”

 

Újfajta ápolási mód

A palliatív gondozás egy aktív, összetett gondozási forma azon betegek számára, akik súlyos, előrehaladott gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. Elsődlegesen fontos a fájdalom és egyéb tünetek enyhítése, valamint a pszichológiai, mentális, szociális problémák figyelembevétele – személyre szabottan .


 

A hospice részleg
menedéket jelent ez az angol szó (hospice). Szerte a világon így nevezik azokat az intézményeket, ahol a feladat a daganatos betegek életminőségének javítása, testi-lelki szenvedéseik enyhítése, fizikai és szellemi aktivitásuk támogatása. A hospice ellátás alapelvei közül kiemelendő a fájdalom csillapítása oly módon, hogy a beteg tudata tiszta maradjon, illetve a segítségnyújtás a családtagoknak a betegség ideje alatt.


Együnk egészséget!
Friss zöldség – valóban fontos a zöld szín: brokkoli, káposzta, kelbimbó –, paradicsom, sok gyümölcs, főleg áfonya legyen az asztalunkon, fogyasszunk lenmagot, szóját, szójababot és szójatermékeket, valamint igyunk meg legalább napi hat pohár zöld teát! Lehetőleg olívaolajjal főzzünk! Együnk teljes kiőrlésű gabonából készült kenyeret, és nagyon sok, céklából készült ételt!

Ezek is érdekelhetik