Az élet élni akar: Karinthy-jubileum a Kecskeméti Nemzetiben

– Hogyan lett ön a darab rendezője?

– Cseke Péter igazgató úr keresett meg telefonon, hogy lenne-e kedvem megrendezni a Karinthy 100 jubileumi darabot, én pedig örömmel vállaltam. Egyrészt megtisztelő volt számomra a felkérés, másrészt egy új típusú, izgalmas kihívást jelentett, hiszen általában olyan nagyszabású produkciókat rendezek, amelyekben 30-40 ember is van, most viszont felvonásonként 2-2 szereplővel dolgozom. Ez egy rendkívül inspiráló feladat, és nagyon élvezetes két színészt rendezni.

– Miért éppen a Dunakanyarra és a Gellérthegyi álmokra esett a választás?

– A színház választotta ki ezt a két komoly, az évfordulóhoz nagyon is passzoló darabot. Karinthy Ferenc szerintem az egyik legjobban ismert drámaírónk, és ha két színész egy előadás vágyával társul, előszeretettel nyúlnak ehhez a két darabhoz. Különösen a Dunakanyart választják gyakran, mivel kevésbé sötét tematikájú, bár a Gellérthegyi álmokban is sok humor és játékosság él a tragédia mellett.

– A szerzőn és a szereplők számán kívül van, ami még összeköti a két darabot?

– A két jelenet színészei vasárnap nézték meg egymást, és mindenkiben megfogalmazódott, hogy milyen sok a közös pont a darabok között. Sokszor visszaköszönnek ugyanazok a mondatok, fordulatok és szituációk, ami természetesen annak köszönhető, hogy a Karinthyre jellemző szerzői technika átfedést képez közöttük. Bennem fel is merült, hogy milyen jó lenne megrendezni az egészet úgy, mintha a Dunakanyar a Gellérthegyi álmok folytatása lenne, ahol ugyanaz a két ember találkozik 20-30 év múlva. Végül ez egy gondolatkísérlet maradt, de továbbra is hiszem, hogy van benne ráció. Szintén közös elem, hogy a szerző nem személyre szabta a történeteket, hanem a cselekmény általánosan a férfi-női viszonyra épül. Ezt jól szimbolizálja, hogy nincs a szereplőknek keresztneve, Fiú-Lány, illetve Kávéfőző-Vendég titulussal szerepelnek a szövegben.

– Mi a két történet cselekménye?

– Az első felvonás egy gellérthegyi villában, lehúzott redőnyök mögött játszódik, ahol két fiatal (Fiú és Lány) Budapest ostroma alatt megbújik. A lány a faji törvények elől menekül, a családját kiirtották, ő maga is életveszélyben van, míg a fiatalembert katonaszökevényként a hadbíróság fenyegeti. Eleinte nagyon bizalmatlanul szemléik egymást, majd szépen lassan kibontakozik közöttük egy párbeszéd, amelynek során elmesélik az élettörténetüket, megismerik egymás tragikus sorsát, és a különleges kapcsolódás mentén egy szerelem szövődik közöttük. A Dunakanyar című darab ennél sokkal hétköznapibb helyzetből indul, ám a hangsúly itt is hamar az emberek közötti kapcsolódásra, a férfi-női viszonyrendszerre terelődik. Egy Duna menti presszóban dolgozik Kávéfőző, az egyedülálló nő, akit gyermekestől elhagyott a férje, és ide tér be hozzá Vendég, a pasas, akit nemrég szintén faképnél hagyott a szeretője. Teljesen átlagos helyzet, de a találkozásuk mentén elindul egy izgalmas húzd meg-ereszd meg játék, tele fordulatokkal, érdekességekkel és olyan cselekménnyel, amelynek során megismerhetjük a valódi érzéseiket, vágyaikat, és hogy mind a ketten rettenetesen magányosak. Míg a Gellérthegyi álmokban a villa, a Dunakanyarban a magány jelenti a csapdát a főhősök számára, mi pedig végigkövethetjük, ahogy a saját emberi eszközeikkel megpróbálnak kitörni a szorult helyzetükből.

– Mi a fő mondanivaló, amit a nézők ebből a két felvonásból magukkal vihetnek?

– Azt, hogy mi, hétköznapi emberek is, milyen érdekesek vagyunk, és, hogy nincsen fontosabb az emberi kapcsolatoknál, minden azon alapul.

Ebben a világban, ahol folyamatos amortizációnak vannak kitéve a kapcsolataink, és sokszor egy mobiltelefonra korlátozódnak, mennyire fontos az, hogy két ember, aki egymásra van utalva, hogyan tud közösen működni.

Emellett hiszem, hogy mindkét jelenet során – ha háttérgondolatként is – de ott motoszkál a végső tanulság; hogy az élet élni akar. Így volt ez 1945-ben, 1970-ben, és így van ez ma is.