Együtt lélegzik a kecskeméti színházzal Frigyesi Tünde

– A színházi világ iránti érdeklődése mikor mutatkozott meg először? Gyermekkori álma volt?

– A családi legenda szerint ötéves lehettem, amikor kijelentettem: „vagy táncos vagy kukás leszek”. Az előbbi teljesült. A szüleim még óvodásként beírattak egy ritmikus sportgimnasztikai szakkörre, ahol az edző felfigyelt rám, így kezdtem el balettozni, majd kerültem tízévesen a Balettintézetbe. Az volt az álmom, hogy világhírű balerina legyek.

– Meddig jutott a szakmai létrán?

– Három év után kirúgtak a balettintézetből. Akkor azt hittem, hogy vége a világnak!

– Teljesen feladta az álmát?

– Természetesen nem. Budapesti lány voltam, és amikor pályaválasztáshoz érkeztem nyolcadikosként, nagy örömömre, akkor indították el Pécsett a művészeti szakközépiskolában az első tánc tagozatos osztályt Eck Imre vezetésével, ahová sikeres felvételt nyertem. Érettségi után, 1978-ban, a debreceni színház balettkarához szerződtem.

– Mikor került Kecskemétre, a Katona József Színházhoz?

– 1986-ban, Lendvay Ferenc igazgató irányítása alatt jöttem a színházhoz, táncos, koreográfusasszisztens és tánckarvezetői posztra. Nagyon megszerettem a társulatot, a színházat, mely a mai napig is tart. Nagyszerűen érzem magam, melyet az itt eltöltött 35 év is igazol.

– Meddig táncolt?

– 1995-ig táncolhattam aktívan. Sajnos egészségügyi okok miatt – fiatalon – kellett abbahagynom. A balett az ilyen, vannak, akik néhány évtizeden át könnyedén táncolnak, és akadnak olyanok, mint én, akiknek ízületei miatt csak rövid ideig adatik ez meg. Így az aktív táncot a koreográfusasszisztensi státusz váltotta, mely idővel kiegészült rendezőasszisztensi feladatokkal. Mára pedig már csak utóbbit végzem, nagy-nagy lelkesedéssel és szeretettel.

– Miben látja a rendezőasszisztensi munkakör szépségét?

– Huszonöt éve dolgozom ebben a munkakörben, mely nagyon összetett, rengeteg dologra kell egyszerre figyelni. Számomra minden darab újabb kihívás, öröm és boldogság. Minden alkalommal annyi impulzus ér, mely miatt lehetetlen, hogy unalmassá váljon egy darab, még akkor is, amikor már sokadszorra ülöm végig az előadást.

– Mit csinál konkrétan egy rendezőasszisztens?

– Folyamatosan figyelem a próbát, majd az előadást. Minden mozzanatot lejegyzek. A rendező instrukciója alapján összeállítom a próbamenetet. Tartom a kapcsolatot a tárakkal, a műszakkal, a titkársággal. Nem utolsósorban, mivel sok rendezőnk vendég, így a premier után általában ügyeletes rendezővé is előlépek. Így minden előadást végigülök.

– Milyen jellegű darabokban szeret dolgozni?

– Mindenfélében. Nincs kedvenc műfajom, talán a veretes, komoly darabok az igazán kedvemre valók. Ugyanakkor egy komédiát is nagyon tudok élvezni. Nagy szerelem volt, évekkel ezelőtt, a Nyomorultak.

– Sosem szeretett volna rendező lenni?

– Nem, soha. Az egy teljesen más szakma. De álmodni szabad, az operát nagyon szeretem…

– A szerelem is Kecskeméten talált önre, Csizmadia László színművész felesége volt. A színházban ismerkedtek meg?

– Igen, mindketten 1986-ban csatlakoztunk a kecskeméti társulathoz. Én akkoriban váltam el első férjemtől, és kislányommal Kecskemétre költöztünk. Boldog vagyok, hogy egymásra találtunk Lacival, a közös munkáink révén, 2014-ben bekövetkezett haláláig egy családot alkottunk. Lányomat is együtt neveltük fel, sokat köszönhetek neki.

– A járványhelyzet a színházi életre is nagyban rányomta a bélyegét. Hogyan éli meg a kényszerszünetet?

– A semmibe hulló napok borzalmasak, de ezzel sokan vagyunk így a szakmában. Nagyon szeretném már magam újra hasznosnak érezni. Ha nem lennének a kutyáim és a cicám, a terápiás munkáim, reggelenként még felkelni se lenne kedvem. Mindennap elhatározom, hogy ezt vagy azt rendbe teszek a lakásban, vagy ezt vagy azt elintézek, de semmi motivációm nincs semmihez. Természetesen a háttérben azért folyik a munka, online, otthonról számítógépek előtt összemondjuk a darabot, hogy amint nyithat a színház, készen álljunk a produkciókkal. Ez azonban meg sem közelíti azt az érzést, amikor nézők előtt zajlik az előadás.

– A közelmúltban vehette át az állami kitüntetést. Mit jelent a díj az ön számára?

– Erre nem lehet felkészülni. Amikor megtudtam, hogy Cseke Péter direktor úr felterjesztett a díjra, hatalmas örömet éreztem. Persze akkor még nem tudhattam, hogy meg is ítélik számomra. Nagyon boldog vagyok, hogy érdemesnek találtak rá. Egy ilyen komoly díj kapcsán az ember végiggondolja, miért is kapta, milyen életút van mögötte. Merem remélni, hogy nem csak a koromnál fogva ítélték meg, hiszen nemsokára betöltöm a 61. életévemet. Sokkal inkább arról szól, hogy 35 éve pályán vagyok, mely több mint az életem fele. Követtem az álmaimat, azt csinálom, amit szeretek. Nem keseredtem bele, hogy nem teljesedhetett ki a táncos karrierem, megtaláltam másban a harmóniát, a boldogságot. Érzem, hogy a helyemen vagyok. Remélem, még így is marad hosszú ideig.