Közönségével ünnepli születésnapját a kecskeméti színművész

– Hogyan teltek a gyermekévek?

– Albertirsai gyerek vagyok. Kicsi koromban egy kertes házunk volt a falu széle felé és emlékszem, hogy engem folyton kerestek. Tanítás után siettünk haza, kivéve, ha a kovácsműhelyben valami fontos dolog történt, mert akkor viszont leragadtunk. Előfordult, hogy csak sötét este értünk haza, az óvodás táskánkban pedig addigra összetörtek a lapulevelek alól összegyűjtött tojások. A kert végében lévő kerítésnél ért a vadribizli, ami azóta is a kedvenc gyümölcsöm, bár nem is nagyon ismertünk mást akkoriban. A kezembe gyűjtöttem az apró szemeket és egy nagyobb töklevél árnyékában megbújva falatoztam, miközben anyukám engem keresett. Azóta is hallom magamban az óvodás pöszeséggel adott válaszom, hogy „itt vagyok a työk alatt...”, és érzem az alföldi sárga homok forróságát, hűvösét. 1953, Albertirsa, Bethlen Gábor utca….

– Sokat jelent Önnek a szülőhelye?

– Természetesen. Szülőfalum egykor két részből állt (Alberti és Irsa), amelyeket éppen 70 évvel ezelőtt, szeptember 8-án egyesítették. Ebből az alkalomból jártam otthon nemrég, ugyanis kedves barátom Fazekas László a polgármester, felkért, hogy csináljak egy ünnepi műsort, amivel a képviselőtestület kellően megemlékezhet erről a szép, kerek dátumról. Életemben talán először fordult elő velem, hogy nem vettem észre, miben mesterkednek ellenem. Készült ugyanis egy meglepetés. Annyira a saját anyagomra koncentráltam, hogy nem tűntek fel a közönség első soraiban ülő egykori osztálytársak sem. Lelkiekben már az előadásomra hangolódtam, hiszen nem egyszerű dolog odahaza a Szülőföldem című verset elmondani, mindig ott bujkál a könny az ember szeme sarkában. Éppen indultam a színpadra, de a polgármester nyugalomra intett, elővett egy fél méteres oklevéltartót, kinyitotta, és elkezdte az én életpályámat, érdemeimet sorolni. A gyomrom rögtön összeugrott, aztán arra gondoltam, hogy a jeles alkalom és a 70. születésnapom kapcsán biztosan megkapom ezt az oklevelet. De nem erről volt szó. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a szülőfalum díszpolgárává avattak és a kellő pillanatban megjelent mellettem Sirkó Anna lányom is, akinek a kecskeméti színházban kellett volna ez idő alatt helyettesítenie engem. Kiderült, hogy a díszpolgári gyűrűhöz ő vette le titokban a méretet az én egyik színpadi kellékgyűrűmből. Az átadás olyan élmény volt ez számomra, amit sosem fogok elfelejteni.

– Mi az első színházi élménye?

– Remek pedagógusok igazították az életemet. Általános iskolásként rendszeresen jártunk Pestre az Erkel Színházba és néha az Operaházba is. A Seregi László-féle Spartacust még az elsők között láttam és a mai napig emlékszem jelenetekre. Tudom, hogy már gyerekkoromban azon gondolkoztam, vajon hány órakor kellett annak a táncosnak felkelnie, hogy délelőtt fél 11-től itt játsszon nekünk. De az Erkelben látott klasszikusok is beivódtak. Már Kecskeméten játszottam a Bánk bán prózai változatában, de még mindig a fülemben volt az opera verzió. Ennek egyik oka, hogy engem még tanított Nádasdy Kálmán az Operaház örökös főrendezője, amikor főiskolás voltam. Szóval az albertirsai kisfiú 2-3 havonta kora reggel felült a vonatra, aztán a Nyugatitól elsétált az Erkelig és alig várta, hogy magába szippantsa a színház illatát. Ha tudatosan még nem is fogalmazódott meg bennem, de ott engem már valami ért.

– Hogyan jött el akkor az a pillanat?

– A civil foglalkozásom szerint elektroműszerész vagyok, de a pályám során kiderült, hogy ehhez a szakmához az ég világon semmi közöm nincs. Már a tanulóévek kezdetén szerzett utazásélmények is elvették a kedvemet, hiszen Pestre jártam szakiskolába, ami nem csak napi több órás vonatozást és villamosozást jelentett, hanem állandó közelharcot azokkal, akiknek már nem jutott ülőhely. Ők ugyanis egész úton a fejünk felett cigiztek és kártyáztak, még aludni sem lehetett. Így aztán hamar elillant az ifjonti vehemenciám, hogy én majd eltartom a Mamát ebből a szakmából. Gyakorlati oldalról pedig még jó is lettem volna, de a gépek szerkezete és az alapok egyre kevésbé érdekeltek. Sokat kínlódtam, nem tanultam, így aztán rossz jegyeim voltak. Egyszer elmentünk néhány pesti fiatallal Szentendrére kirándulni, hazafelé a HÉV-en pedig jókedvünkben énekelni kezdtünk. Az egyik lány, vagy azért mert jó füle volt, vagy mert szimpatikus voltam neki, megkérdezte, hogy miért nem tanulok énekelni, hiszen olyan szép hangom van? Rögtön ajánlotta is, hogy a Pozsonyi úton keressen fel Keresztesy Hédit és a férjét, aki a bécsi opera baritonja. Ma már tudom, hogy egyben ők voltak az ország legjobb énektanárai is. Onnantól kezdve heti kétszer jártam Hédi nénihez, amikor pedig itthon volt a férje, Rudi bácsi, akkor ő is kezelésbe vett. Vékony fiatalember voltam, beállított a falhoz és a hasával úgy nyomott befelé, hogy szerintem a mai napig ott van a testem nyoma. Mindenesetre megtanította a helyes technikát. Hatalmas szeretettel és figyelemmel voltak felém. Amikor évtizedekkel később Kecskeméten elindítottam a színitanodám, ez a kép lebegett a szemem előtt és tudtam, hogy csak szeretve lehet tanítani. Fel kell mérnünk, hogy van-e közünk egymáshoz a diákkal. Tudok-e olyat mondani, ami őt érdekelni fogja? Meghallgat-e? Az oktatás hatalmas felelősség és mindennek az alapja a tanár és a növendék viszonya, ami egy idő után sokszor kollegalitásba megy át, hiszen fordulok egyet és már ott jön velem szembe a színpadon.

– Hogyan került Kecskemétre?

– A kecskeméti színház karmestere meghallgatást kért Hédi nénitől, mert segédszínészeket, kóristákat gyűjtött. Miután engem is hallott közölte, hogy azonnali kezdéssel várnak Kecskeméten. Nagyon örültem, bár nem tudtam, hogy mire számítsak. Addig csak nézőként jártam színházban, gőzöm sem volt arról, hogy mi zajlik a függöny mögött. Amikor megérkeztem Radó Vilmos, örökös direktor fogadott, és 1972. szeptember 1-én, az aktív direktori éveinek utolsó mozzanataként leszerződtetett és a pályára engedett engem. Két gyönyörű év után, ami alatt rengeteget tanultam az idősebb kollégáktól, elmentem főiskolára, majd tíz évet kemény munkával töltöttem a Bartók Színházban. Ott a dolgok végül nem úgy alakultak, ahogy reméltem, nem lettünk például musical színház, ahogyan azt korábban rebesgették. Amikor Lendvai Ferenc direktort visszahívták nyugdíjból a kecskeméti Katona József Színház élére, én kijelentettem egyik este a kollégáimnak, hogy bármikor visszajönnék, ha ő hívna. Másnap reggel 8-kor csöngött a telefon és Lendvai szólt bele: „Kis barátom, hallom mozdulnál! Én négy boldog évet ígérek itt neked, itt van a szerződés kitöltve az asztalomon.” A fogkefe még a számban volt, de már rohantam le a belvárosba aláírni. Nem vagyok egy hezitálós ember, ha valahol vagy valamilyen helyzetben nem érzem jól magam, akkor lépek. Ráadásul akkoriban én minden éjjel Kecskeméten voltam álmomban, annyira vágytam ide vissza. Pedig több nagy városba is hívtak, de egyikben se éreztem, hogy ott van a maradásom. Visszajöttem és ez a 34. évad 1986 óta, hogy itt állok színpadra.

– Ez egy örökké tartó szerelem?

– Színészként az ember nem úgy gondolkozik, hogy majd nyugdíj után visszavonul. A mi szakmánkban az ember általában a színpadon hal meg, vagy mellette, legalábbis én nem tudom ezt másképp elképzelni. Az első 15-20 évemet nagyon aktívan töltöttem. Akadt olyan évad, amiben 8 bemutatóm volt. Mondom is mindig, hogy egy színész ne sírdogáljon azon, hogy sok munkája van, hanem örüljön neki és csinálja, mert eljön majd az az időszak is, amikor ott áll a pálya szélén és már semmi dolga nem lesz. Ma már én is kevesebb és kisebb szerepeket kapok, de közel 250 alakítással a hátam mögött ezt egyáltalán nem bánom. Jöjjenek a fiatalok és én nagyon szívesen szolgálok mellettük! Persze nem bánom, ha azért minden évben akad egy-egy olyan feladat, ami még kihívást jelent.

– Ilyen lesz az októberi önálló előadás is?

– A közelgő születésnapom alkalmából fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ezt a kerek dátumot egy önálló műsor keretein belül szeretném megünnepelni a közönséggel. Cseke Péter igazgató úr maximálisan támogatott, így október 18-án, egy hónappal a 70. születésnapomat követően a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Nagyszínpadán lesz a Sírkó 70 Gála, és ezen belül a Pompa-Dúr című önálló előadásom, amellyel szüleimnek és Ádám Tamás rendezőkollégámnak szeretnék emléket állítani. Azt gondolom, hogy egy ember születésnapja az sosem a saját ünnepe, hanem az édesanyjáé és akkor tesszük jól, ha ilyenkor egy csokor virággal hazamegyünk és kezet csókolunk neki. Én ezt már sajnos nem tehetem meg, ezért ezt a formáját választottam a megemlékezésnek. A közel másfél órás műsort magam szerkesztettem és öt különböző műfaj (opera, vers, próza, operett, musical) valamint meglepetés elemek is keverednek benne. Lesz olyan rész, ahol sírunk, lesz ahol nevetünk, de a lényeg, hogy együtt leszünk!

– Mit jelent az Ön számára a siker?

– A közönség lehet elfogult, de mi azért halljuk a taps és taps közötti óriási különbségeket. Az igazi siker az, amikor színészként én is elérem azt a szintet, amire hetekig készültem és a produkció is kiforrta magát. Volt olyan előadásunk, ami után a délutáni közönség annyi ideig tapsolt, hogy az esti nem tudott bejönni elfoglalni a helyét. Azt is fantasztikus volt megélni, amikor egyik szerepemben Mágnás Miskát játszottam és a nézők dőltek a röhögéstől, majd egy hétre rá A fizikusokból Möbiusként állok színpadra és zokognak. Ilyenkor érzem, hogy végig velem vannak. Szerencsére elmondhatom, hogy jó a kapcsolatom a közönséggel, bárhová megyek, mindenhol simogató szót, kedvességet kapok.

– Kecskeméti Színitanoda, Gyermekek a Gyermekekért Gála, Idősek Világnapja… Rengeteg helyi kezdeményezés fűződik az ön nevéhez. Miért fontosak az Ön számára ezek?

– Mert azt tanultam, hogy adni jobb, mint kapni. A korábban említett tanítóimtól kapott útravalót sosem fogom elfelejteni. Szeretek adni és ha van miből, akkor miért tartanám vissza? Ráadásul egy kaptárnyi anyag van a fejemben, úgyhogy természetes, hogy megyek, ha valahol várnak és örülnek nekem. A Gyermekek a Gyermekekért Gálát például 27 éve szerkesztem és rendezem, és nagyon sajnálnám, ha idén a vírus miatt elmaradna. Volt olyan alkalom, hogy 537 gyerek állt a színpadon. Mindenkit egyesével meghallgattam, megjegyeztem, amit láttam, aztán fejben összeraktam az előadást, hogy a bemutató délelőttjén színpadra állítsuk a produkciót. Reggel nyolc órától a színház teljes garnitúrája a rendelkezésemre állt, hogy a délutáni gálára kész legyünk. Egy-egy ilyen esemény után az ember lelke duzzad az örömtől, amikor leizzadva, elfáradva, egyedül bandukol hazafelé.

– Mit tanácsolna a pályájuk elején járó kollégáknak?

– Akármilyen jó szándékkal állok is neki, nem lehet tanácsot adni, mert biztos, hogy nem úgy lesz. Ha valaki elfoglalta a helyét ebben a szakmában, akkor minden stációt saját maga kell, hogy bejárjon. Nyitottnak kell lennie, hiszen a sorsa fentről jön és az útravaló ott van a lelkében. Én legfeljebb mint kolléga adhatok egy simogatást, vagy egy kis terelgetést, de a tapasztalataiból neki kell összegzést csinálni. Aztán kihúzott derékkal, emelt fővel, tiszta aggyal, szerető lélekkel és a színpad alázatával nekiállni, hogy egy rendkívüli ember segítségével – akit úgy hívunk, hogy rendező – megszülessen a közös, minőségi előadás, amit a mi drága, megbocsájtó közönségünk értékelni fog.