Tűzről pattant komámasszonyok

– Mikor perdültek táncra a Szalki Komámasszonyok?

– Négy esztendeje néhányan úgy határoztunk, hogy kiválunk a helyi néptánc­egyesületből és új útra lépünk. Ekkor alakítottuk meg a Szalki Komámasszonyok formációt. A táncórákat – gyógytornász végzettségem, az évtizedes néptáncos múltamra alapozva, és a lányok biztatására – magam tartottam. Az első koreográfiát ugyancsak én készítettem, ami olyan jól sikerült, hogy későbbi tanárunk, Kakuk Pál, a Magyar Állami Népi Együttes örökös tagja, a ráckevei KÉVE Néptáncegyüttes vezetője is elismeréssel szólt róla és csak néhány változtatással egészítette ki.

– Mit takar a több évtizedes néptáncos múlt?

– Akaratos és határozott, beszédes kisgyermek voltam. Hároméves lehettem, amikor kijelentettem, hogy néptáncos leszek. A történtekről ugyan csak homályos emlékeim vannak, de édesanyám elmondása szerint a szabadszállási Egres Kiss Lajos Néptáncegyüttes egyik próbáján, minden előzmény nélkül odaléptem az együttes vezetőjéhez és csak annyit mondtam: Táncolni akarok! Alig látszottam ki az asztal mellől, így Haránt Károly jó ideig kereste a hang forrását. Meglátott, csak annyit mondott mosolyogva: Persze, gyere. Nem sokkal később felfigyeltek a hangomra, így a fellépéseken, versenyeken nemcsak táncoltam, hanem énekeltem is. A siker sem maradt el, több díjat is nyertem. Középiskolás éveim alatt a tánc kicsit háttérbe szorult, de a szívem visszahúzott, ezután már a férjemmel az oldalamon léptem színpadra a Lukács­né Haránt Eszter alapította felnőtttánccsoportban. Később Szalkszentmártonban húztam fel lábamra a néptáncos cipőt.

– Beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket az új formáció?

– A csoport a környező településeken kívül, nagyobb városokban, illetve Budapesten mutatkozott be a nagyközönség előtt. Mára már annyi felkérést kapunk, hogy néhányat le kell hogy mondjunk. Ebben az is közrejátszik, hogy nem minden esetben tudjuk összeegyeztetni napi munkánkat, hivatásunkat legkedvesebb elfoglaltságunk gyakorlásával. A jelenleg tizennégy főt számláló felnőttcsoport mellett a gyermekek számára is indítottunk táncórákat Szalki Apraja néven. A nagyobbak tizennégyen vannak a Ciberke csoportban, a kisebbek pedig nyolcan a Csiperkében. Tanáruk, Hofmaiszter Anikó Szabadszállásról jár át, vele együtt táncolhattam gyerekként. Nagy vágyam volt, hogy teret adjunk a jó hangú fiataloknak, népdalokkal színesebbé, színvonalasabbá tegyük fellépéseinket. Elképzelésemet az idén megrendezett IV. Komámasszony bálon sikerült megvalósítani, ahol a gyermekek – köztük a lányom is – az általam betanított népdalokkal mutatkoztak be. Régen dédelgetett álmom emellett, hogy régiós és országos versenyeken is megméressük magunkat.

– Hogyan teremtik meg a működéshez szükséges feltételeket?

– Egyesületünk önfenntartó, a működési költségeket magunk teremtjük elő. A magánszemélyektől, vállalkozásoktól és a települési önkormányzattól kapott támogatások nem fedezik a kiadásainkat, ezért minden esztendőben megrendezzük az előzőekben említett Komámasszony bált. A program összeállításakor nagy hangsúlyt fektetünk a néptánc megelevenítésére. Minden évben máshonnan hívunk vendégfellépőket. A bál megnyitójának ötlete mindig az enyém, melyet Kakuk Pali bácsi szakmai támogatása tesz sikeressé. Az idén egy csípős humorral megáldott asszonycsúfoló volt, ami az eddigi legsikeresebb nyitásunknak bizonyult. Meglepetésünkre a közönség nagy örömmel fogadta újításunkat, a bál keretében tartott táncházat.

– Miként értékeli az elmúlt négy esztendőt?

– Idén lett egyéves a Szalkszentmártoni Szederinda Néptánc Egyesületünk. Ezen belül a Komámasszony csoportunk rendkívül összetartó közösségé formálódott, ami nemcsak a táncban, hanem a magánéletben is megmutatkozik. Annak ellenére, hogy rengeteget dolgozunk egy-egy koreográfia betanulásán, próbáink vidám és felszabadult hangulatban zajlanak. A komámasszonyok között több temperamentumos hölgy is van, így nem mindig felhőtlen a kapcsolat, de a közös szenvedély kioltja az indulatokat. A néptánc számomra és a csoport többi tagja számára is a kikapcsolódást jelenti a szürke mindennapokban, másrészt kötelességünknek érezzük hagyományaink megőrzését, tovább örökítését a fiatalabb gene­rációk számára. Ezért is várjuk szeretettel a hozzánk vágyakozó aprókat-nagyokat a környező településekről is.