Ma is elévülhetetlen államtitkokat tud Garamvölgyi László, egykori rendőrségi szóvivő

– Hosszú idő után eltűnt a kamerák elől. Mivel foglalkozik most?

– Huszonkét évig, 2013-ig vezettem az ORFK sajtóirodáját. 2013-ban alakult meg a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács, ahová áthívtak, mint kommunikációs igazgatót. Nagy kihívást éreztem benne, ezért elvállaltam.

– Az írás és a rendőri hivatás párhuzamosan van jelen az életében. Melyik szerepet tekinti igazán magáénak?

– Zsaru vagyok. Amikor felszereltem, esküt tettem, ami kötelez. De a szerencse, vagy a Jóisten azt adta, hogy a rendőri hivatásom alatt sosem kellett elszakadnom az írástól. Ezért sohasem volt szerepzavarom, az írás is és a rendőri szolgálat is élethivatásom. Elvégeztem a Bálint György Újságíróiskolát, majd egy napilapnál kezdtem, ahol egyszer felvetettem a szerkesztőmnek, hogy lemennék oknyomozni Ózdra egy akkor sokakat érdeklő ügyben. Erre a szerkesztőm azt válaszolta: – Fiacskám, ha nyomozni akarsz, akkor menj rendőrnek. El is mentem, nyomozni szerettem volna, de nem volt hely a bűnügyi osztályon, ezért a második kerületi kapitányságon kezdtem járőrként, amit másfél évig csináltam, majd megüresedett egy nyomozói hely. Végigjártam a nyomozói ranglétrát. A rendszerváltás után létrehoztuk az első sajtóirodát, mert óriási érdeklődést mutatott a sajtó a rendőrség ügyei iránt. Érthető, hiszen a szocializmusban az egy nagyon zárt szervezet volt, semmit sem tudtak arról az emberek, hogy mi zajlik a falai közt. Három-négy kollégával indult el a sajtóirodánk, majd létrehoztuk a kommunikációs igazgatóságot három osztállyal, amit én vezettem. Akkoriban is írtam, Leslie Valley álnéven publikáltam könyveimet. Nyomozóként 40-50 oldalas összefoglaló jelentést kellett írni a nyomozásról az ügyésznek, hogy abból meg tudja írni a vádiratot. Ezekből már egy 200 oldalas könyvet könnyen meg lehetett írni, a valódi események finomításával, mert több bűncselekmény annyira brutális volt, hogy még egy lektűrben is túlzásnak hatott volna.

– Sok minisztert és főkapitányt kiszolgált a 22 év alatt. Kiről őriz nagyon jó vagy nagyon rossz emlékeket?

– Nem őrzök sérelmeket, de mindenkivel volt konfliktusom. Nem rendőrszakmailag, sokkal inkább abból, hogy hogyan kommunikáljuk a szervezetet kifelé. Vagyis hogyan építsük fel azt a brandet, ami a rendőrség. Voltak mélypontjai a rendőrség megítélésének, mint például az a sajnálatos 2006-os őszi események idején is tapasztalható volt. De a 2007 májusában bejött Zsanett-­ügy – amikor öt rendőrt azzal vádoltak, hogy szolgálatban megerőszakoltak egy lányt – is sokat rontott a megítélésünkön, az akkori kormány leváltotta a minisztert, a budapesti és az országos rendőr-főkapitányt is. Akkor kitaláltam a Tűzvonalban című sorozatot, aminek az első 12 részét én is írtam. Ez nagyban segített abban, hogy ismét jó legyen a rendőrség társadalmi megítélése. De rendőrként mindig teljesítettem a parancsot és csak azt mondtam el, amit elmondhattam a nyomozás érdekében. Ma is elévülhetetlen államtitkokat tudok, amiről soha életemben nem fogok beszélni.

– Nem tart attól, hogy ilyen titkok tudójaként véletlenül történik valami önnel?

– Jó a kérdés, de nem félek. Számtalan üggyel kerültem kapcsolatba, de nem voltam ügydöntő szerepben, így nem is fenyegettek meg és sosem akartak megvesztegetni. Mindig igyekeztem csak a szükséges mennyiségű titok birtokába kerülni, és nem vagyok egy elszólós típus, de egy sajtótájékoztatón minél kevesebb titkot tud az ember, annál jobb. Nagy fegyelmet igényel a szakma és mindig nyomozó ­fejjel kell gondolkodni: mi az, ami ártana az ügynek, ha elhangzana és mi az, amit el lehet mondani. Például a móri mészárlás ügyében a nyomozás vezetője mondott három dolgot, amit semmiképpen nem mondhatok el – és ezeket még ma sem mondhatom el –, de ezenkívül bármiről beszélhetek. Szóvivői hitvallásomat József Attilától kölcsönöztem: Az igazat mondd, ne csak a valódit.

– Ha már József Attilánál tartunk, ön könyvet írt a haláláról, csakúgy, mint Mátyás királyéról. Könyveiben más eredményre jut, mint amit az iskolában tanítanak. József Attila esetében arra, hogy baleset következtében halt meg. Hogyan jutott erre a következtetésre?

– Nyomozással, vagyis szellemi archeológiai munkával. A nyomozásban megpróbáljuk a bűncselekmény minden részletét feltárni. Ugyanezt a módszertant alkalmaztam, József Attila és Mátyás esetében is ügyészi vádiratot fogalmaztam meg a könyvekben, amelyek egy mai tárgyaláson is felhasználhatók lennének. Ugyanazokat a dokumentumokat néztem át, mint a történészek és az irodalomtudósok. De ők nem a nyomozó fejével gondolkodtak. A József Attiláról szóló könyvem írása idején lementem helyszínelni Balatonszárszóra, ahol a költő meghalt. A bizonyítékokat láthatóan nem vizsgálták meg rendesen, a csendőrségi jegyzőkönyveket pedig meghamisították. Németh Attila pszichiáter a nyomozásom nyomán kezdett foglalkozni a költő kórtörténetével, amely során kiderült, hogy József Attilának affektív zavara volt, foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, mert környezetében sokan öngyilkosok lettek, de nem volt szuicid hajlamú. Igaz, 15 évesen megpróbálkozott öngyilkossággal, még búcsúlevelet is hagyott, de a kórképe szerint mégsem hajlott arra felnőttként, hogy kioltsa saját életét. József Attilát a vagonon lévő csavarkapocs vágta fejbe, amikor a 15. és a 16. kocsi között akart átbújni, de elindult a vonat. Ezt Borza József, a tanú is megerősíti. Halála baleset volt. Sokszor helyszíneltem öngyilkosokat és ők mind a vonat elé mentek.

– Mire jutott Mátyással?

– Azért választottam Mátyást, mert már gyerekkoromban is mindig azt hallottam a nagyszüleimtől, hogy megölték őt. Hatalmas anyagot olvastam át róla, csak az Országgyűlés levéltárában 80 ezer dokumentum van Mátyásról. Mátyás esetében nem volt egyértelmű a halálok. Arra jutottam, hogy a királyt foltos bürökkel mérgezte meg felesége, Beatrix királyné, az elsőrendű vádlottam – a nápolyi király lánya, aki már 18 évesen priuszos, mert megölte az egyik apródját. Az emberei figyelmeztették Mátyást a nő jelentette veszélyre, de ő nem foglalkozott vele, szerelmes volt. Azt terjesztették az erdélyi vajdák, hogy Mátyás természetes halállal halt meg, mert joggal féltek attól, hogy fellázad a nép akkor, ha kiderül, hogy megölték.

– Hogyan fogadták műveit tudományos körökben?

– Több fronton támadtak emiatt, történészek és irodalomtörténészek is. Szabolcsi Miklós, a költő legnagyobb monográfusa nem foglal állást a halála ügyében. Ő levélben azt írta, hogy a negyedik kötetbe bevenné a haláláról szóló elméletemet, de akkor még nem voltam kész a nyomozással. Egy kulturált vitára is sor került az akadémikusokkal a Kossuth Rádió egyik műsorában. A József Attila-könyv sajtótájékoztatójára eljött Juhász Ferenc Kossuth-díjas író, aki egyszer csak felállt és azt mondta, hogy így történt. Mátyásnál más a helyzet, ott komoly kritikákat kaptam a történészektől. Szerintük ötszáz év távlatából nem lehet érvényes következtetésre jutni. A könyv bevezetőjében leírtam, hogy éppen a történettudomány nem mondhatja ki azt, hogy csak azért nem tudhatjuk meg az igazságot, mert eltelt az az ötszáz év. Ez olyan, mintha egy nyomozó mondaná azt, hogy nem tudhatjuk meg, ki volt a gyilkos. Mindkét esetben a feltárás a feladat. A nyomozásban és a történetírásban közös, hogy el kell jutni az objektív valóságig vagy az ahhoz közeli állapotig.

– Nem hiányoznak a kamerák?

– Nem hiányoznak. Ha lenne tízparancsolata a szóvivőknek, az első parancsolat így szólna: Ne szerepelj, tájékoztass! Respektem volt akkor is, az a 22 év nagyon szép volt, de nagyon hosszú is. Fatalista vagyok, a Jóisten úgy adta, hogy most azt csinálom, amit csinálok. És ez nagyon jól van így.

Semmelweis Ignác halála is felkeltette az érdeklődését

Garamvölgyi Lászlót arról is kérdeztük, milyen tervei vannak.

– Szeptemberben le kell adnom egy kommunikációs és bűnmegelőzési jegyzetet a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek. Könyvírás szempontjából Semmelweis halála ügyében nyomozok, akit husángokkal vertek meg ápolói az elme­gyógyintézetben és hagyták meghalni. Épp nyáron voltam kint Bécsben és minden adatom megvan, 500 oldalnyi jegyzetem gyűlt össze, még a boncolási jegyzőkönyvek is megvannak. A könyvet pedig a szabadságaim alatt írom meg, de ez három-négy hónapos munka.