operavilág

2018.07.24. 18:59

Schnöller Szabina: mindig az a kedvenc szerep, amelyen éppen dolgozom

Az a cél, hogy minden operaház vagy operát játszó színház olyan előadásokat hozzon létre, amelyek a kisgyermekektől kezdve minden korosztályt megszólítanak.

Már az anyaméhben be lehettem oltva komolyzenével. Egész gyerekkoromban édesanyám kedvencei, Chopin, Liszt, Bach, Mozart dallamai szóltak otthon. Elein­te tiltakozást váltott ki belőlem, de ma nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy a zenei alapok otthon belém égtek – vallja Schnöller­ Szabina opera-énekesnő, a Magyar Idők hasábjain. A fiatal szoprán, aki 12 éve Svájcban és Németországban énekel, egyre többször lép fel hazai színpadon: legközelebb a hét végén Szentendrén a Figaro házasságában a grófnét alakítja.

Hogy látja, mennyire elszigetelt műfaj ma az opera?

Az opera a köztudatban amolyan haute couture-nek számít, mintha egy elkülönült réteg elérhetetlennek tűnő kulturális élvezete lenne. Pedig Monteverditől kezdve a műfaj lényege éppen abban állt, hogy a legtöbbek számára elérhető és fogyasztható legyen. Most, a huszonegyedik században újra ide térünk vissza: az a cél, hogy minden operaház vagy operát játszó színház olyan előadásokat hozzon létre, amelyek a kisgyermekektől kezdve minden korosztályt megszólítanak.

Fontos, hogy mai élethelyzetekre rímeljen az előadás: hétköznapi ruhákban, mindennapi embereket formáljon meg. Az idén második évadában járó Co-Opera ötletgazdái éppen ennek a jelentőségét ismerték fel, és azt is, hogy eredeti nyelven kell hallgatni a darabot. A színészi játék az operában manapság sokkal fontosabb, mint korábban. Nemcsak a zenét kell interpretálnunk, hanem az egész színdarabot, amely a zene által könnyebben fogyasztható.

Művészcsaládból származik: édesanyja Szabó Kinga keramikus, édesapja Schnöller Geyza operatőr. Hogy indult el a zene irányába?

Már az anyaméhben be lehettem oltva komolyzenével, hiszen édesanyám reggeltől estig a Bartók rádiót hallgatta, majd később kazettás magnóról Chopin, Liszt, Bach, Mozart dallamait. A tudatalattimba beépültek a klasszikusok, ám ez azt a reakciót váltotta ki belőlem, hogy kamaszkoromra őszintén megutáltam a komolyzenét. Rá­adásul kötelező volt zongoráznom, ami nem segített abban, hogy a magaménak érezzem ezt a zenei világot.

Emlékszem, amikor az első ének­órámat vettem, határozottan közöltem a tanárommal, hogy semmiféle ­ambícióim nincsenek a komolyzenét illetően, ne is próbálkozzon meggyőzni bármiről is. Ma azonban végtelenül hálás vagyok a nagymamámnak, aki töretlen elszántsággal kényszerített a zongorához, tizennégy évesen pedig közölte velem, hogy Fiam, belőled opera-énekesnő lesz!

Mit jelent a gyermekkortól táplált zenei képzés?

Rengeteg népdalt énekeltünk a nagymamámmal, cserkészként népdalversenyekre jártunk, és általában az élvonalban végeztünk. Egy négyéves kisfiú édesanyjaként azt tapasztalom, hogy a gyerekeknek elemi éltetőerő a zene. A gyerek úgy játszik, hogy közben magának énekel. Felnőtt fejjel döbbentem rá arra, hogy amit otthonról hoztam, mekkora pluszértéket jelent. ­Terápiás hatása mellett az agyra rendkívüli serkentő hatással van, tartást, magabiztosságot ad, nem utolsósorban pedig közösséget teremt, és az összetartozást erősíti.

Hogy látja, Magyarországon az utóbbi évek javítottak a korábban háttérbe szorított zenei oktatás minőségén és a fiatalok zenében való kibontakozásának lehetőségein?

Az elmúlt tizenkét évben Svájcban tanultam és dolgoztam, Polgár László után mentem oda, mert mindig tanárt választottam, nem pedig intézményt. Külső szemmel is elkezdhettem figyelni Magyarországot. Azt látom, hogy ma itthon a korábbi időkhöz képest példátlan szerepe van a zenei oktatásnak. Gyerekkoromban a zongora- és a népdalversenyeken való részvétel sokat jelentett. A Tamási Áron Zenei Általános Iskolában tanultam, kórustag voltam. Az időközben gimnáziummá alakult intézményt középiskolásként a francia nyelv iránti érdeklődésem miatt hagytam ott, de visszavágytam abba a légkörbe, és végül ott is érettségiztem.

Az ottani tanáromnak, Guttmann Eszternek köszönhetem, hogy megteremtette a zene, az ének szeretetét és a kórus közösségét. Akkor döbbentem rá, hogy az intézményből kimaradt három év mekkora hiány volt az életemben. A korosztályomban nagyon sokan vannak, akik mindezt nem kapták meg, és úgy látom, nagyon fontos, hogy ez már az általános iskolában elkezdődjön. Érettségi után kerestem fel Szilágyi Bélát, aki az első énektanárom volt, és ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy az éneklés az én utam.

Közben elkezdtem a Purcell Kórusban énekelni Vashegyi Györgynél, végül ő vitt el Német Judithoz, akihez Győrbe, a Széchenyi István Egyetemre jelentkeztem a művészeti karra. Nagyon szerencsés vagyok, mert kiváló mestereim voltak. Az utóbbi években Laki Krisztina művésznő dolgozik velem, mert mindig szükség van a szakmai kontrollra.

Főszerepet alakít a Szentendrén bemutatandó Figaro házasságában. Milyen dilemmákon megy keresztül a grófnő?

Örök aktualitás, amit a Figaróban láthatunk. A gróf megunta a feleségét, a grófnő azonban nagyon szereti a férjét, mérhetetlenül ragaszkodik hozzá, megpróbálja elnyomni a fájdalmát, egészen addig, ameddig megtudja, hogy a gróf meg akarja szerezni az ő komornáját, egyben legjobb barátnőjét, Susannát. Az árulás, a megcsalás, az előjogok kérdése járja át a darabot. Az összes szálat Susanna és a grófnő mozgatja, közös tervet eszelnek ki a gróf megleckéztetésére.

Fantasztikus spontán helyzetek sokasága következik ezután. A színészi játékban éppen az a csodálatos, hogy ha ezek a színpadon megtörténnek, akkor a néző elhiszi, hogy a való életben is így lehet. A mű rendkívül mély lelki gyötrődést hordoz magában, miközben nagyon is szórakoztató darabról van szó. Nagy kérdés az is, hogy miként lehet megbirkózni azzal pszichológiailag, hogy ott állok lemeztelenítve, mindenki szeme láttára megcsalatva. A grófnőnek vállalnia kell ezt, de ezen az áron is megpróbálja megmenteni a házasságát. Reméljük, hogy a néző, aki a saját helyzetéhez legközelebb álló karakterrel azonosul, meg fogja találni a megoldást a történetre.

Több mint tizenkét év svájci és németországi karrier után visszajött a hazájába, vagy kétlaki életet tervez?

Nekem nagyon fontos Magyarország, a gyökereim, a családom, a barátaim és a hazám. Elmondhatatlanul más itthon énekelni, mint külföldön. Azt tűztem ki célul, hogy egyre többet szeretnék itthon lenni, és hála istennek, ez meg is valósul. Az elkövetkezendő két évben a fókusz Magyarország.

Miként lehet ma a karriernek és az anyaságnak élni?

Nehéz, de én ilyen mintát láttam otthon: egy anyatigris nevel három gyermeket és mindent próbál megadni nekik. Maximalista vagyok, de nyilván van olyan döntés, amiért nagyon nagy árat fizet az ember.

Az úgynevezett szerepálmokkal egyezik, amit a rendező lát meg önben?

A szerepálmaim végtelenek, de mindig az a kedvenc szerep, amelyen éppen dolgozom. A Figaro esetében például teljes mértékben egyezik Szabó Máté gondolkodása azzal, amit én a grófné szerepéről gondolok. Általa még többet láthattam meg a grófnőből.

Programmá tehető az „opera mindenkié” szemlélet?

Személyes feladatomnak tekintem, hogy mindenkihez közel vigyem az operát. Kialakult egy olyan gondolkodásmód az emberekben, hogy az opera valamiféle francia éticsiga, amit nem ismerünk, hagyjuk meg azoknak, akik ismerik, és „egyék” ők. Ez nem így van, és ezt szeretném közvetíteni azért, hogy mind többen merjék fogyasztani. Mi, éppen úgy, mint a színészek, történetet adunk elő, de énekelve.

Borítókép: Schnöller Szabina operaénekes a Co-Opera projekt második operabemutatójáról tartott sajtótájékoztatón a budapesti Rózsavölgyi Szalonban 2018. június 26-án. A projekt idén Mozart Figaro házassága című vígoperáját mutatja be országszerte több helyszínen Szabó Máté rendezésében.

MTI Fotó: Mónus Márton

Ezek is érdekelhetik