Száguldás

Nem én kések, a világ siet! Nagyon megtetszett Fodor Ákos szómíves mondata, mert pont így érzékelem én is. Azt érzem, annyira felgyorsult minden, hogy képtelen vagyok követni a körülöttem zajló eseményeket. Ha egy kicsit is figyelem a világ híreit, máris olyasmikre bukkanok, amelyek tovább erősítik bennem ezt az érzést.

Ámulattal olvastam például, hogy a világ leggyorsabb vonata 575 kilométer/órás maximális sebességgel képes száguldani. És ez a vonat Japán évekig tartó vitathatatlan uralma után immár Európában közlekedik, Párizs–Kelet-Franciaország–Dél-Németország között. De a hírek szerint Japán nem hagyja magát legyőzni, újabb gyorsasági bajnokuk – amit egyelőre még tesztelnek – 603 kilométer/órás sebességet tudott elérni, és várhatóan 2027-ben állítják üzembe. Kínának sem kell szégyenkeznie, hiszen a Peking–Sanghaj útvonalon közlekedő vonat végsebessége 486 kilométer/órát ér el.

És ha mindez nem lenne elég, olvastam a napokban arról is, hogy a NASA egy olyan új szuperszonikus utasszállító repülőgép létrehozásába kezdett, amelynek a végsebessége 4900 kilométer/óra lesz, és ezzel a járattal másfél óra alá csökkenne az egyébként kilencórás New York és London közötti utazási idő. A kutatók jelenleg azon dolgoznak, hogy a hangsebesség átlépésekor keletkező hangrobbanást kiküszöböljék.

A tudomány rohamos fejlődése számos területen megkönnyíti az életünket. Gyorsabban eljuthatunk bárhová, gyorsabban elkészíthetjük az ételt, gyorsabban végzünk a munkával, de valahogy mégsem marad elég időnk. Olyan jóízű, ráérős időnk, amikor a vonaton ülve csak nézelődünk, beszélgetünk, olvasgatunk. Amikor csak úgy meglátogatjuk a nagyszülőket, a barátokat. Amikor csak úgy élvezzük, hogy süt nap. Amikor nem akarunk megfelelni senkinek, amikor nem teszünk semmit.

Aki ismer, az tudja, hogy alapjában véve optimista vagyok, pozitívan élem az életem, de mostanában sokszor úgy érzem, ha nem lassítunk a tempón, a vesztünkbe rohanunk.