Varázs

Gyermekkoromban ezen a napon már áztak a forintok a vajlingban nagymamám konyhájának asztalán. A mama nem a varrodában megkeresett pénzét akarta tisztára mosni – nem volt azon mit fehéríteni –: Luca-napra Luca-pogácsát készített a családnak, abba kellett az apró. Arra nem emlékszem, hogy a népszokásnak megfelelően tettünk-e félre a kisült pogácsából halottaink részére, gondolom mamám erről titokban gondoskodott. Az azonban bizonyos, hogy a Luca-pogácsát nagyanyám a gazdagabb új esztendő reményéből gyúrta, a jövőbe vetett hittel kelesztette és örök derűlátással szaggatta. Az unokáknak mindez varázslatos játék volt: a sütőből boglyányi rejtély került elénk. Nem volt ám minden pogácsában érme, rá kellett jönni, melyikben bujkál garas. Várni persze nem bírtunk: ha szerencsénk volt, szó szerint égette a kezünket a bőséget ígérő „peták”.

Mindez a szombati, kecskeméti, Luca-nap elé szervezett boszorkányünnep kapcsán jutott eszembe. Sok-sok fiatal ünnepelte zenével, tánccal a fényt, a világosságot, riogatta a veszedelmes sötétséget. Hogy mindez hogyan illeszkedik a néphagyományba, talán mindegy is, övék volt az együttlét, a közös várakozás öröme.

És mi kell több ennél, főleg ezekben a napokban? Egyre megy, hogy az asztalt üljük körül, vagy a tüzet járjuk körbe, hogy a garas süti a kezünket, vagy a tűz melege festi pirosra az arcunkat, kisebb-nagyobb közösségben ugyanaz a jóérzés jár át mindnyájunkat. Ezért pedig érdemes dolgozni, akár a dagasztóteknő mellett, akár egy rendezvényt szervezve. Hagyományaink és új, közös szokásaink hozzák el az ünnepvárás varázsát, és ezt a csodát csak együtt, egymással élhetjük meg, hogy legyen mit továbbadni az utánunk jövőknek.