Velünk van az erő?

Jó ideje szürke, koszos, nyirkos, kellemetlen, nem szerethető napokat élünk. Fogytán az erő, a levegő, most kell mozgósítani a tartalékokat és  erőinket hatékonyan használva cselekedni, hogy aztán fenyő- és halászlé illatba burkolózva, családi körbe visszavonulva adjunk magunknak pár nyugodt, mézízű napot. Szeretetben, békességben.
Ám addig még akad néhány nehéz feladat. Péntek fekete volt, vasárnap arany, tehát a kettő között Robinson csakis szombat lehetett. Magányát valószínűleg sokan irigyelték az utóbbi napokban, amikor a kereskedelmi harctereken vívtak ádáz harcokat.  S ahogy azt a több rendszert megélt megfigyelők megjegyzik: a csaták még nem értek véget, hiszen messze van a Csendes-óceán. 

Gyorskölcsönök, lassú kasszák. Letaposott cipők, nyúzott arcok, pulykapénzzel szemen szúrt vagy éppen tulajdonosi kézfogással (sem) jutalmazott rabszolgák kora. Tényleg az utolsókat rúgjuk. Néha egymásba. Közben lajstromozzuk a listák listáját is, hogy  semmi ne maradjon ki. Aztán a polcok melletti ütközetből hazérve kiderül, hogy ki a valaki a családban. Ő megy újra boltba.  Aztán már csak a fenyő-háború aktuális felvonását kell megvívni. Családdal, árussal, baltával, késsel, ragtapasszal. Alakul a családi idill: egyik felnőtt dolgoz, takarít, mosolyog, illatoz, főz, süt, takarít, meglepetést készít. Másik meg húsokkal, italokkal, késekkel, poharakkal.

Vág, fejt, élez, tölt. Aztán lesz minden a fa alatt. Talp, szőnyeg, parketta és meglepetés.

Utána lassulás, majd ünnepi monológ. Bejgli vagy nem bejgli; az itt a kérdés.