Tanmese

Cserfes kislány volt, pont, mint kortársai nagy része. Ugyanúgy utálta az ebéd utáni kötelező alvásokat. Valahogy sose sikerült elaludnia. Éveknek tűnő félórákig bámulta ilyenkor a kiscsoport szobájának plafonját, elmondhatatlanul unatkozott, nem csinálhatott semmit. Egyszer bűnös módon dalra fakadt. Nem sejtette, hogy milyen deviáns cselekedet ez, hiszen nem talált csinálásbeli különbséget a Boci, boci tarka danászása meg a bárányok számolgatása között. Annyit persze felfogott, hogy az utóbbira való felszólítás csak valami felnőttes gonoszkodás lehet, hiszen számolni még nem tudott.

A cellux nevelő célzattal került a szájára. Ma talán úgy mondanák, hogy a nesztelen közösségbe akarta ezzel edukálni az óvó néni, de ez a ''90-es évek hajnalán volt, nem beszéltek még ilyen furákat az emberek. Csendes pihenő alatt meg egyáltalán nem beszéltek. Az éneklés pedig beszéd, még ha dallamos is.

A padra tett kéz meg merénylet, az iskola rendje ellen elkövetett, ha a tanító néni azt mondta, kezeket a térdre. A húszcentis különbséget csak évekkel később tanulta meg, valamelyik alsó évfolyamban, piros cérnával hátrakötött kézzel. A piros a düh színe, a bátorságé meg az erőé. Persze ezt sem tudta akkor még, csak azt sejtette, hogy a tanító néni gyenge lehet. Idegileg. Bezzeg ő erős volt. Nem azért, mert pillanatok alatt letépte a kezéről a cérnagúzst, hanem mert utána is nyugton maradt, nem ingerelte fikarcnyi bosszú-mozgással sem a raplis tanerőt, nehogy újabb nevelési módszerekkel, mondjuk egy légy szívessel kelljen fárasztania magát.

„Megtörni, megalázni” – nevetett évtizedekkel később a történteken. Lehet, hogy az óvó- és tanár nénik – sajátos eszközökkel – csak életre próbálták nevelni?