A legnagyobb

Jónéhányan törik fejüket, hogy minek mutassák magukat. Milyennek álcázzák valós – ezért aztán unalmas, egyesek szerint időnként kimondottan szánalmasnak tűnő – orcájukat? Jóságosnak? Megbízhatónak? Esetleg a többiek galádságának bemutatásával, romlottságának hangoztatásával irányítsák magukra a figyelmet és keltsenek bizalmat a hiszékeny lelkekben? Így szokott ez lenni, ilyen a világ farsang idején. Holnapi tündérek, boszorkák, hercegnők, királynők, uralkodók, harcosok, hősök forgolódnak közöttünk hétköznapi álcájuk mögött.

Olykor az alakoskodástól tartózkodót is magával ragadhatja a karneváli hangulat és játszadozni kezdhet az ötlettel. Vajon korábban megszerzett tapasztalatát, tudását, képességeit miként hasznosíthatná a legjobban? Hiszen látja, hogy a nagy változásokat produkálók kiváló karriereket képesek építeni. Szinte a semmiből. A munkásőr meneteléseken szerzett rutin például remekül kamatozik a körmeneteken, illetve a politikai atlétika versenyszámaiban. Az idők szavát megérző, gerinctáji flexibilitással megáldott egyedek sikeresen szárnyalnak, sokszor még az ékezet hiánya is örömöt rajzol orcájukra.

A maszkabáli időszakban a felfokozott hangulat miatt csak az igazi nagy dobás lehet eredményes. Ezt tudva egy ismerősöm minap kijelentette: ő legszívesebben egy nagyon kövér kínai lenne. Értetlenkedésemet látva kifejtette, hogy így ő lehetne a farsang legidőszerűbb, legtöbbet emlegetett résztvevője, a legnagyobb rizsacsökkentő.
Szerintem félreértett valamit.