Hajók a szaharában

Tudom: kétszer nem lehet ugyanabba a belvízbe lépni, de a mostani helyzet mellett ismét képtelenség szó nélkül elmenni. Akkor, amikor a gulya, a puli, a csikós meg a karikás ostor helyett lassan már a gumicsizma lesz az alföldi táj jelképe. Akkor, amikor néhány település között a Kunság Volántól lassan már a MAHART-nak kell átvennie a közlekedés bonyolítását. Miközben lobbistáink nemrég még azt is kijárták Brüsszelben, hogy a Homokhátság felkerüljön az elsivatagosodó uniós területek listájára. Jó szándékukat nem vitatom, de senkinek nem ajánlanám, hogy mostanában beállítson egy tanyára azzal: bátyám, hozunk magának vizet a Homokhátságra! Merthogy az istálló sarkából könnyen előkerülne a vasvilla.

Népszerű államtitkárunk, a Natura 2000 területen markológép elé ugrásban verhetetlen Illés Zoltán érdekes dolgokat mondott minap a rádióban. Azt fejtegette, hogy a Duna-Tisza köze emberemlékezet óta vízjárta terület volt. Azonban az ember beavatkozott a természetbe, amit büntetlenül nem lehet megtenni.

Az eredmény pedig lesújtó. Ami a Homokhátság jelenlegi vízgazdálkodását illeti, mindenkinek igaza van. A nemzeti park védi a vizes élőhelyeket, a gazdák meg nyitnák a zsilipeket, hiszen nem azért fizetnek járulékot, hogy víz alatt rohadjon ki a vetés. Az ellentétet nem lesz könnyű feloldani, alapjaiban kellene mindent újragondolni. Ha ez nem történik meg, akkor viszont be kell szerezni vagy a tevéket, vagy hajókat.